Visszatekintés

 

 

 

 

 

 

 

Tanárúr, csináljon embert a fiamból!

– ezt a címet adta Fábián Tibor annak az interjúnak, melynek kérdéseit interneten küldte el Riedbe, röviddel a Hadadi Napok után.

Íme az interjú:

Ön és férje is tanította Hermán M. Jánost, a besztercei középiskola magyar tagozatán. Kik jártak ebbe az iskolába és honnan?

Úgy van, mindketten tanítottuk. Hogy kik jártak az iskolánkba? A besztercei és a környékbeli diákok. Széles környékről beszélek, amelybe beletartozott Nagysármás is, ahonnan János származott. Sőt, még Székelyföldről is volt tanítványunk. De elsősorban Teke, Zselyk, Sófalva, Tacs, Máté, Vice, Kékes, Köbölkút, Újős, Apanagyfalu, Cegőtelke, Kerlézs, Beréte, Bethlen, Málom, Magyardécse, Árpástó, Retteg, Felőr, Somkerék, Magyarnemegye, (most hirtelen nem ugrik be több név) küldte hozzánk a gyermekeket. János egyike volt a több száz diákunknak.

Milyen gyerek volt „Jánoska”? Mi az, ami legtöbbször eszébe jut róla?

Ő nem Jánoska volt, hanem Jancsi. Herman Jancsi. Így „a”-val. A férjemnek pedig felemelt mutató ujjal, mélyen a szemébe nézve „ide figyelj János fiam”. Mire ő mindig mosolyra álló száját összeszedve ezt válaszolta: „igenis, Pali bácsi”.

Milyen volt? Szinte hihetetlen, de igaz. Egy nyúrga, csontos, alig izmos, rövid nadrágos (persze az iskolában kötelezően egyenruhát viselő), széttaposott cipőkben járó, internátusi gyermek volt, s ennek megfelelően mindig éhes. Barátokkal körülvett, vidám, nyüzsgő, hangadó diák volt, amolyan vezéregyéniség.

Mit mondhatnék még róla? Megbízható, s a tanáraival szemben illedelmes gyerek volt. És főleg: szavatartó, akire számítani, építeni lehetett. A mai tanároknak sok ilyen Herman Jancsi típusú diákot kívánok!!! (Vagy már kiment volna divatból?)

S nekem úgy tűnik, örökké leste, hogy szükségem van-e segítségre. Ha igen, azonnal ugrott. Hogy ez személyes szimpátia volt-e részéről, avagy más kollégákkal szemben is ilyen volt, azt nem tudnám megmondani. Nekem, ha csak tehette, mindig a közelemben tartózkodott, vagy legalábbis rajtam tartotta a szemét. Az ilyen diákra mondtuk, hogy „mindig a talpam alatt van”. Ezt pozitív értelemben mondom.

Azt különben többször is elmondta a későbbiekben, hogy „a példaképem voltál”, amire természetesen nagyon büszke vagyok.

Állítólag nem volt jó tanuló…

Hogy nem volt jótanuló? Na, erre nem emlékszem. Ez nem maradt meg tudatomban. Érdekes, most figyeltem fel rá, hogy végeredményben kevés egykori diákomról tudnám megmondani évtizedek távlatából, hogy jó tanuló volt-e, vagy sem. Úgy látszik, számomra nem az volt a fontos, hanem más emberi értékek. A tanulmányi eredmény valószínűleg   másodrendű volt a szememben. Ha kellett, ha szükség volt rá, valahogy megtaláltuk közösen a módot, hogy segítsünk a helyzeten. Én most általánosságban beszélek.

János, feltételezem, abból élt, amit az órán magábaszívott. Félfüllel. Az is elegendő volt számára, mert kitűnő memóriával rendelkezik. Közben lehet olvasott. Például szépirodalmat. A pad alatt.

Hogy nem volt az elsők között, az meglehet, de hogy az utolsók közt sem, az biztos. Éles eszű gyermek volt, aki nem „szajkózott”, hanem szükség esetén „kivágta magát”. Bizonyos „fogásokkal” kivágta magát.

Például puskázással. Vajon megtette? Egész biztos, hát melyik diák nem használja a puskát? Ő se volt különb a társainál. S ha baj van, olyankor még a tanár is becsukja szemét. Vagy gyönyörűszép préselt növénygyűjteményt készített. (Állítólag még mindig őrzi.) Nós, ha arra 10-es minősítést kapott, ami biztos, akkor átment, mégha a feleleteire rossz jegyeket „vasalt” be, akkor is. Vagy (ezt ő maga mesélte, én nem emlékszem rá, csak igen-igen halványan), hogy egyszer, mivel bukásra állt (amit nem hiszek, legfennebb gyengén állt), egy egész éjszakán át szajkózta a növények latin neveit, s azzal „szedett le a lábamról”. Nem akartam hinni a fülemnek, hogyan „köpi” az a gyerek a latin neveket.

Most diákzsargonban mesélek, mert olyan jólesik! Igen, nagyon jólesik. Mint egykor régen. Újra tanárnőnek, Piri néninek érzem magam… Engem fiatal (!) koromban ugyanis a diákjaim bizalmasan Piri néninek szólítottak, hivatalosan pedig „tanárelvtársnő” voltam. Most pedig nagyrészük tegez és Piroskának szólít. Mert közben hozzám öregedtek! Most már az egykori Herman Jancsi is bácsi lett. Fehér bajuszos, túlsúllyal dicsekvő, doktori címet viselő, tekintélyes János „bá”. Hát ez van. Utolértek az egykori kisdiákjaim…

(folyt. a Hozzászólásokban)