A minap egy nagylétszámú csoportban szó jött Vezsenyről. Vezseny egy kicsi falu, 600 akárhány lakossal, a Tisza partján, akarom mondani a Tisza ölében. Mert körbeveszi a szőke folyó. Szárazföldön csak egyfelől lehet megközelíteni, onnan tovább már csak komp vihet. Se nem rosszabbak se nem jobbak az emberek, mint bármelyik faluban. Nehezen fogadnak be idegent, azt ki kell érdemelni, de ezt bármelyik faluról el lehet mondani. Erre igazából akkor döbbentem rá, amikor a fent említett csoportban szó jött Vezsenyről. Húsz esztendőt éltem ott, legtöbbet egy kicsi sáros utcájában, ahol szomszéd is csak egy volt, áldott emlékű Csöpi néni, s szemben a holtak, azaz a temető. Ebben a csoportban nem voltak valami jó véleménnyel a kis falvakról, s nekem, őszinte meglepetésemre, fájt, hogy a pesti nagyságák teli szájjal szidják a falusi embert, s az olyan kis falvakat, mint Vezseny. Ezért született meg ez az írásom, hogy kicsit megmutassam, mennyire más, mennyivel jobb a falu, a falusi közösség. No meg azért, mert nemrégiben barátoknak meséltem az alábbi történetet, és kértek, írjam meg. Hát megteszem.
Számomra is hihetetlen, de immár 19 esztendős a történet. Sok mindenre emlékszem, tisztán, világosan, de az emberi agy nem lexikon, így lehet, hogy apróságokban esetleg tévedni fogok. Kétezerben a Tisza, mint időnként tenni szokta, megnövekedett, s a növekedést abbahagyni nem akarta. Addig-addig növekedett, míg nem volt elegendő a vízügyesek védekezése, az önkormányzat is besegített. Ekkoriban közmunkásként dolgoztam a vezsenyi önkörmányzatnál, így jómagam is védekezni indultam minden reggel. Ez a védekezés még nem volt valami nagy dolog. Társammal, Sárikával, bejártuk a szakaszt a Tisza partján, ami a mi hatáskörünk volt, s közben vizsgálgattuk a gátat, nem-e szivárog valahol. Ha igen, szóltunk, s jöttek a szakemberek. Tettük ezt reggel héttől este hétig. Este hétkor leváltottak a férfiak, s reggelig ők figyeltek.
Egy szép nap aztán valahol ( nem emlékszem hol, pontosan ) nagyobb lett a baj. Kitereltek bennünket a falu egyik végébe, odahordták a rengeteg homokot, zsákokat, s mindenki lapáttal kellett szolgálatra jelentkezzen. Ebben a szakaszban már jöttek önkéntesek is, akik bejártak ugyan dolgozni a munkahelyükre, de munka után fogták a lapátjukat, s beálltak zsákot tölteni. Forró április volt, rövidnadrágban, polóban dolgozott a sok ember, szépen le is barnultunk. Valójában mi, akik a zsákokat töltöttük, tudtuk, hogy baj van, de valahogy nem éreztük még. Azok, akik elvitték a zsákokat, s közvetlen észlelték a bajt, látták, átérezték. Ezért a zsáktöltés egy vidám kaláka lett, viccelődtünk egymással munka közben, volt, aki énekelt, asszonyok, akik nem tudtak zsákolni valamilyen oknál fogva, sütöttek ezt-azt, s kihozták, körbekínálták, ímigyen ők is részt vettek a védekezésben.
Egy ilyen tavaszi, de forró napon, mint mindig, kijött hozzánk a polgármester, s szomorú hírt közölt. A falu elején ott állnak a buszok, mindenki menjen haza, a legszükségesebbet pakolja össze, sajnos evakuálni kell a községet, nem tudjuk megmenteni. Soha életemben nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Azokat az arcokat. Az emberek megálltak, mozdulatlan lett mindenki és minden. Nem tudom mennyi idő telt el így. Azt sem tudom, ki volt az első, aki megmozdult, ki aki sírva fakadt. Hogy ki volt az, aki azt mondta: “Nem megyünk, itt maradunk, s megvédjük az otthonainkat”, sajnos elfelejtettem. Felemelő pillanat volt. Az emberek visszafordultak a zsákokhoz, homokhoz, lapátokhoz, s legalább ötször olyan erővel kezdtek dolgozni, mint addig. Sokáig mást nem lehetett hallani, csak a lapát csattanását, amint a homokba mélyed, majd a homok puffanását a zsákban.
Rosszul mondtam. Nem a pillanat volt a felemelő, hanem a következő napok. Hogy ez egy nap volt, kettő, vagy tíz? Igazából mindegy. Ami fontos, az az emberi összefogás, a példa, hogy mire képes egy közösség, ha együttes erővel valamit elkezd. Azon kisgyerekek számára, akik túl kicsik voltak kinn lenni segíteni a gáton, kinyílt a helyi óvoda, iskola, ott is aludtak, a tornateremben, matracokon. Aki nagyobb volt, jött segíteni. Beteg, köszvényes, csupán otthon üldögélő nénik, bácsik kihozatták magukat a helyszínre, székre ültek, s tartották a zsákot a fiataloknak. Az iskola konyháján főztek. Este reflektorokat állíttatott fel a polgármester, s azok fényénél dolgoztunk. Nem volt fáradtság-érzés, nem volt nyavalygás, nem keresett senki kifogást. Mentettük a falut. Mentettük az életeket, amik egy-egy házban felépültek évtizedek során. Harcoltunk a bősz Tiszával, már-már emberfeletti erővel. Mindenki, aki élt és mozgott. A munkahelyekre nem jártak be ezekben a napokban.
És győztünk. Az evakuálásra kirendelt buszok üresen mentek vissza. Vezseny megmenekült. Jó volt ott lenni. Jó volt megélni ezt az összetartozást; amikor mindeki minden sérelmet elfeledett, amikor a falu sorsa volt fontos. Az is lehet, akkor lettem én is kicsit vezsenyi… Már rég nem élek ott. Mégis, mai napig kapok üzenetet onnan: “mikor jössz haza? ha hazajössz, gyere felénk is.”
Hát nekem ez a legintenzívebb emlékem Vezsenyről. Azt hiszem, az igazi arcát ekkor mutatta meg.
Hozzászólások