Néha eltűnődünk azon, hogy nem vagyunk elég jó szülei Péternek. Kitartóbb, következetesebb szülőket kellett volna kapjon. Akik ütik a vasat, akkor is ha nem meleg. Akik nem sajnálnak erőt s egyebeket, hogy egy elvárásoknak megfelelő gyermeket faragjanak a fiúból.
Feszegetjük a határainkat, de nem eléggé. Ha Péter nem akar tornászni, nem tornászunk. Nem tudjuk lefegyverezni, fondorlatos módon átverni, gondolatait elkacskaringóztatni, hogy végül mégiscsak tornászunk, s mire észbe kap élvezi is. Na jó, ritkán sikerült. De nem elégszer. Már abba is hagytuk.
Nincs kitartásunk kicselezni a makacsságát. Pedig jó lenne. Neki. Jót tenne. A fejlődésének.
Nem vagyunk következetesek a beszédfejlesztő gyakorlatokban. Délutánonként visszük a házimunkát, vihácolunk a gyerekekkel. Eszünkbe jut becsempészni egy-egy gyakorlatot. Van, mikor megy. Máskor semmi. Megint nincs erő cselezni.
Hosszú estéken fogjuk a fejünket. Okoljuk magunkat. Hogy az úszást sem tudjuk rendesen csinálni. Mert köhög. Mert folyik az orra. Mert el van utazva. A Bowen terápia megy. De vajon, használ is? Hagyjam ott a munkámat? Péterezzek? Emésztődünk szépen lassan.
Én hiszek abban, hogy Péter teljes értékű felnőtt lesz. Hogy örökös vidámkodásunk, nagy közös főzéseink, kertészkedéseink, bújócskáink, egyezkedéseink, kergetőzéseink és önfeledt nevetéseink néhány mulasztásunkat elfedik, s vaegy lyukat betömnek. Ha a Jóisten pont ránkbízta, akkor mégis van bennünk valami, ami a legjobb számára. Ugye?
Hozzászólások