A cím nem csalás, nem ámítás. Tényleg vastagbelet és hím-balerinát láttunk, de Lenint is, és szépen lassan szemtanúi lehetünk a nagy októberi forradalom századik évfordulójára szervezett ihajcsuhajnak. Hogy hol? Berlinben, kérem szépen, Berlinben. De hogy egyik szavam a másikba öltsem, s ne zavarjam össze a nyájas olvasót, kezdem mindjárt az elején. A vonaton ücsörögtünk békésen beszélgetve, jómagam pettyet bóbiskolva, amikor felszállt egy ifjú, letette zsenge válláról tömött zsákját, igazgatott valamit az ájfonján, majd azt letéve a zsák tetejére, illendően köszöntötte a vonat közönségét, és a kapaszkodó rúd segítségével másfél perces balett-műsort adott elő, egy szál trikóban. Aztán sajnálkozva bejelentette, hogy le kell szállnia, és elillant a szemünk elől a kinyíló ajtón keresztül, de előtte még minden jót kívánt nekünk. Mi viszont kívántuk neki, más senki, az is igaz, hogy az előadás alatt sem pillantott rá senki rajtunk kívül. Mindenki közömbösen bámult maga elé, vagy éppen az újságja mögé bújt.

A kalandok folytatódtak, sőt, mondhatnám fokozódtak a nagyfaluban. Betévedvén a történelmi múzeumba, Lenin óriási szobra ötlött mindjárt a szemünkbe, s nem messze tőle a plakát, amivel egyébként az utcán is találkoztunk: Idén van a századik évfordulója a nagy októberi forradalomnak, ezért nyolc napon keresztül, különböző nagyvárosokban nagy megemlékezések lesznek, többek között a fővárosban, Berlinben is. Ezen őszintén megdöbbentem, és kicsivel később a berlini fal maradványainál újra eszembe jutott, hogy micsoda képmutatás ez… Ünnepelik azt a rezsimet, annak a forradalmi emlékét, ami embereket nyomorított meg, végzett ki, családokat választott szét, egyszóval rettenetesen kártékony volt. A berlini fal. Szívbemarkoló maga a maradvány is, de a fotók, azokat nem lehet elmondani. Álltam ott, néztem a képeket, és összeszorult a torkom, könnyes lett a szemem, és pörgettem volna vissza az időt, hátha meg nem történtté lehetne tenni azt az egész mocskosságot, aljasságot, amit a kommunisták műveltek. Pedig nem először jártunk ott…Ezek meg nosztalgiáznak. Lelkük rajta.

Úgy tűnik, ez a berlini látogatásunk a megdöbbenések sorozata volt. A Menschen múzeum, ( szabad fordításban : Emberek múzeum ) volt a következő, amit megnéztünk. Az emberi testet mutatják be, lecsupaszítva. Megmérhettük a stresszfaktorunkat, a vérnyomásunkat, szembesülhettünk a beteg  májjal, tüdővel, belekkel, csontokkal, a magzat fejlődési szakaszát is nyomon követhettük. Érdekes volt, és félelmet is keltett. Berlin nem hazudtolta meg magát ezúttal sem. Színes, meghökkentő, lüktető, s az ember lánya alig várja, hogy kimeneküljön belőle, s a csendes kis otthonába érjen estére…