Már sokszor elhangzott a kérdés, amire most írásban is rögzítem válaszomat.
Ami festési adottságom előjele lett volna,- olyasmire tulajdonképpen nem emlékszem. Régen nem igen voltak hozzá,- mármint a festéshez,- iskolai kellékek. Legfennebb kréta. Színes ceruzára nem is emlékszem, hogy egyáltalán volt-e nekem. Igy ki se próbálhattam, még játékként sem.
De kézimunkázni, azt nagyon szerettem és gyakoroltam: a kötés, horgolás, hímzés, gyöngyözés, varrás, – hozzátartoztak mindennapjaimhoz. Még szőni, fonni is megtanított édesanyám. Meg kender, len, gyapjú feldolgozásra. Szorgalmasan varrtam a ruhákat, nadrágokat, nemcsak magamnak és családomnak, hanem a rokonságnak is. A színpadi kellékelet is mind maguk varrtuk meg. Vajon ezek előjelek lettek volna? Ki tudja.
Arra viszont emlékszem, hogy gazdag décsei gyermekkoromban örökké színházasdit játszottunk. A pince fölötti szénatartót rendeztük be színpadnak, amint a takarmánytól kiürült.
A szomszéd néniket, meg gyerekeket hívtunk meg s az öreg körtefa árnyékában rendeztük be a nézőteret, a házból kihordott székekkel. Beöltöztünk mindenféle kacatba, maskarába. A darabokat mi találuk ki. Némelyiket ott helyben rögtönöztük. S nagy örömmel fogadtuk a tapsot. Élmény volt minden “színházi előadás. Azaz szénatartói.
Nekem volt egy vissza-visszatérő “sikeres” darabom, amit teletöltöttem, valósággal túlzsúfoltam nonverbális tartalommal. Megjátszottam, hogy utazom a tengeren, s viharba kerülök. Aztán jött a szöveg, ami ennyi volt:
“Süllyed a gálya, a gálya, a gálya,
Alászolgája.“
S amint ezt kétségbeesetten „eljajgattam“, a színpad közepén „összeestem“.
Nagy tapsot kaptam érte mindig, ezért állandóan a repertoáromban szerepelt.
A körtefa már nem létezik. A szénatartó sem. A pince fölé házat emeltek, abban tanultam később szőni, aztán raktárhelység lett, föléje újra szénatartó került, de az oly magasan van, hogy azon nem is jártam soha. Magas, hosszú létrával kellene felmenni rá. S persze üres.
Istenem, mennyire megváltozik még egy emberöltő alatt is egy falusi udvar arca!…
Bevallom, most alaposan elszomorodtam, amint mindezeket szavakba foglaltam! Dehát…
*
Ehhez a kérdéshez kapcsolódik a hír, hogy a napokban nyílt Szegeden az „Édes, mint a barack” című mail-art kiállítás, melyre két képet menesztettem. Ez a 92. alkalom, amelyről bizonyítékkal rendelkezem, hogy igenis megérkezett küldeményem. Mert sajnos ellenkező példa is van. Bőven. Ezért felhívom a figyelmet, hogy mail art kiállításra csak az küldjön anyagot, aki vállalja a rizikót.
Bíró Ildikó, a kiállítás szervezője nagyon pontos és gyors munkát végzett. Előbb online tette lehetővé, hogy a beérkezett munkákat a szerzők megtekintsék, majd a szabadtéri kiállításról már másnap közölte a fényképeket.
A kiállítás időtartama: júl 8-20
Itt látható online egyik képem, márc 16. dátummal.
A kiállítási fotóanyagban mindkét képem szerepel a 4. 13. 14. felvételen
Hozzászólások