Vakáció

A Határ utca nem hazudtolta meg magát: érkezésünk után nem sokkal esett. Pocsolya volt bőven. Nem hiába cipeltük el a gumicsizmákat.
A búcsúra gyerekestől készültünk. Nagyon. Több buzdító beszédet is tartottam a témában. Emiatt végül gyerek nélkül titokban settenkedtünk ki a kapun. Merthogy hallgattam a körülöttem lévő józan emberekre. Tényleg túl sok lett volna nekik a gyaloglás, meleg a napsütés, tenyérnyi a hely. Majd jövőre. De hoztunk nyalókát, mézeskalácsot.

Hallhatták a szomszédok is. Apa leharapott egy darabot a Borcsa araszos nyalókájából, ami azóta is ott hányódik valahol a konyhaasztalon. Borcsa emiatt hangosan világgá ment, nem szeretett senkit.

Vasárnap reggel lelkesen vártuk a három zarándokvonat népét az állomáson. Fel is kísértük a szoborig. Borcsa időnként megkérdezte, hol a királynő. Egy ekkora menetben csak kell legyen királynő. Patriarhális társadalomban élünk, törtem le nyersen az illuzióit.

Péter egy újonnan felfedezett játékot, egy jókora, madzaggal ellátott táblát cipelt a nyakában. Sehogy sem akart megválni tőle. Kalapjába óvatosan betette az összehajtogatott műsorlapot. Unottan álldogált a tömegben, később apa nyakából integetett Gábor tatának. Borcsa csillogó táskáját sikerült hazaküldenünk az állomásról. Zászlólobogtatós csendben, az amerikai magyarok református püspökének szónoklata közepedte kezdődött a zendülés: Borcsa táskát akart. De most. El is indultunk hazafelé.

Hunorékat sűrűn látogattuk. A gyerekek azóta is az udvarukon levő homokkupac átrendezésén dolgoznak. Maradék menyasszonyi cukorka is lapult a kamrában. Nem véletlenül Mesit szeretik a legjobban.

Péter és Borcsa nevű kecskéket meg kell nézni napjában többször is. A tyúkokat etetni kell rendszersen. A várkastély gyakran épül. Tata két kapálás között focizik. Mamika töri a fejét, mit főzhetne, hogy egyenek is belőle. Itthon megint szabadság van, vagy mi?