Némi Móric-kaland (Móricz = autónk) után megérkeztünk a nagyszülőkhöz. Pontosabban bevontattak. Ez nem gátolt meg abban, hogy összeszedjük a gyerekeinket és kölcsönautóval, cseresznyével megrakodva hazautazzunk. Borcsa, mikor értesült Móric betegségéről, ismételten közölte: Apa, mondtam már, hogy új autót kell vennünk. Ő szólt. Nem rajta múlt a dolog.
A gyerekek örömmel vették birtokba a házat, nyúzták Gauszt, eprésztek. Én ezalatt átpakoltam a kuffert. Másnap Kelet felé vettük az irányt. De előtte apa még lemenedzselt egy délelőttöt a városban két gyerekkel. A bisztróban ebédeltünk. Bájos családi idill. A maga szerény módszereivel mindenki evett valamennyit. Indulhattunk Csíkba.
Még ki sem értünk a városból, Borcsának máris fájt a torka. Azonnal fel is hívtuk mamikát, hogy készítsen gyógynövény teát. (Borcsa így harcol az utazás ellen. Jobban szeretjük, mint az előző módszerét, amikor minden második bokorban megálltuk kakálni. Kaka soha nem jött, viszont elég lassan értünk célba.) Nem maradt más hátra, mint apát rekcumolni, hogy ne vegye be a kanyart, vezessen lassabban, gyorsabban, mert soha nem érünk a teához, s Borcsának fáj a torka.
Maros mentén én kerültem sorra: – Anya rossz, mert azt mondta, hogy a Borcsa söre (felnőttnyelven ásványvize) nem finom. A jelenlevők közül senki nem emlékezett ilyetén kijelentésemre, de kitűnő beszédtéma volt Gyergyóig. Péter eközben csendesen szundikált. Meg is ittuk a levét másnap reggel, mikor a fiú fél 6-kor ébresztőt fújt.
Hozzászólások