M. SIMON KATALIN: A SUTAGIDA, TÜNDÉREK ÉS A VADÁSZ
Korán reggel, virradatkor, mikor kelt a nap, az erdőszéli bozótosban még csend honolt. E hajnali álmos csendben a bokorág reccsenése robajként hatott. Egy őzsuta lendült, teste nagy ívet rajzolt a levegőben, és eltűnt szem elől az erdő sűrűjében. Nyomában visszaállt a nyugalom, csak a haraszt zörgött néha akkor is, ha nem fújt a szél. E titokzatos zörgés titkát nem tudta más, csak a mezei pacsirta. Ott fészkel a fűben, a bozót közelében, és látta, hogy hajnaltájban a suta gidáját a fűbe rejtette.
Kedves gidám, mondta neki, a bozót jó rejtekhelyed, el ne mozdulj innen, kérlek! Ha az ember rád talál, elvisz, s én nem láthatlak többé téged. Róka nappal erre nem jár, s hogyha mégis, csendben légy, és akkor nem bánt.
Az okos pacsirta tudta, hogy idegen fülnek nem való a bozót titka.
Míg anyját várta sírdogálva, a kis gidát kínozta éhe, szomja. El is fáradt, s érezte, tündér szárnyán száll az álom szemére.
Ilyen csodát sose látott, álmát tündér őrizte. Pártája a búza arany kalásza, szeme, az erdő kék virága, ruhája pipacsselyem vöröse, mintha lenne nyári mezők tündére. S mikor lépked karcsú lábán kecsesen, mintha anyja lépne harmatos zöld füveken.
Míg a sutagida aludt, a nyári nap a dombra hágott. Őzmama is megérkezett, és gidáját ébresztgette: Ébredj, gidám, vár a finom reggeli: rekettyének zöld hajtása, borókának levele, zsálya gyönge szára, juharfalevél, válogatott eledel, minden, mit szeretsz. És a pöttömnyi őzsuta kinyitotta szép szemét.
– Jól aludtál, kis sutám? Álmod nem zavarta senki?– aggódott a mamája.
– Jól aludtam – felelte a kis pöttyös – álmom tündér vigyázta.
– Igazán? És emlékszel rá, milyen volt ez a tündér?
– Jól emlékszem, éppen olyan szép volt, mint te, anyukám.
Álmodtad, te kis buta, így gondolta az anyja, és másra terelte a szót.
– Sutagidám, kérsz-e még ropogós füvet?
– Inkább tiszta vizet innék, ha lehet.
– Tiszta vizet nem adhatok most neked, de csillog még a harmat a leveleken. Gyere, igyunk friss harmatot a réten!
És az anya a közeli rétre vitte sutagidáját, hogy harmattal oltsa szomját virágok kelyhéből, labodatölcsérből.
Aztán útjukat az erdő felé vették. S ott, míg fáradt lábukat pihentették, csendesen kérődztek.
Így teltek napjaik, miközben a kis suta növekedett szépen.
Egyszer aztán ebédelni jó messzire mentek. Élelmet egy meredek domboldalon leltek. Volt ott cserje, bokor, fű is került bőven, csak magukban voltak, fenyegető veszélyre egy percig se gondoltak.
Délutánra járt már a nap, amikor a völgybe ereszkedtek. Az aljban forrás csobogott. A gida meghallotta, előreszaladt, s mohón itta a vizet, hogy szomját csillapítsa. És amikor fejét felemelte, ott állt a vadász, a szelíd sutagidát karjába vette, s elindult vele az erdei ösvényen.
A suta, mikor gidáját idegennél látta, nem lelte helyét aggodalmában. Hívó hangját az erdő visszaverte, mintha zúgta volna, gidáját ne hagyja! A nyomukba eredt, s szorongó szívvel követte a rablót lépésről-lépésre.
S akkor szellő lebbent, tündérek jöttek könnyű lenge lépttel, s lejtettek a fák közt tündéri táncot, a madarak daloltak, a szél furulyázott. A vadász megtorpant, körülnézett, látta a sutát jönni az ösvényen. Tétovázását döntés követte, a remegő gidát a földre letette, s nézte, mint szalad anyja elébe.
Kicsinyét az anyja gonddal vizsgálgatta, érezte és látta, bántódása nem lett. Hálás volt ezért a suta. Gidáját kedvességgel elhalmozta, örömében szökdelt körülötte, hadd lássa mindenki, mily nagy az öröme.
A vadász derűsen érkezett haza. Hoztál-e őzgidát – kérdezte kisfia.
S akkor a vadászapa ölébe vette fiát, s felelet helyett ezt a mesét mondta el neki. Mikor befejezte, gyermeke átölelte, és fülébe súgta: Szeretlek, apa.
Hozzászólások