M. Simon Katalin
Váratlan vendég
Nyári este ablakomon
Egy tücsök kopogott,
Beengedtem, s vele együtt
A mezőillatot.
Elmerengve találgattam
Jötte indokát,
Míg ő várta a szokásos
Esti kopogást.
Hogy írni kezdtem, ütögetve
Billentyűk fejére,
Betűimet közelebbről
Is szemügyre vette.
– Mi van, koma – szóltam hozzá –,
Nem tetszik a nótám?
Tudom, jobban megértenéd,
Ha olvasni tudnál!
Amíg álltak ujjaim,
Ő hangolt, és rákezdett,
Muzsikája betöltötte
Szobámban a csendet.
M. Simon Katalin: Más tücsökmese
Napfényország Füves Tartományában a többi fűlakóval együtt él Tücsök, a zenélő bogár. Jó bogár ő, és roppant tehetséges. Nyári éjszakák csendjében hegedűjének hangja messze hallik, nemcsak a rovarok, de az emberek világában is. Szentjánosbogár lámpájának titokzatos fényénél, amikor a virágok a hulló harmatban fürdetik arcukat, a térség többi lakói fű tövén, szálán, levelén, fejüket lábukra hajtva hallgatják a tücsök varázslatos muzsikáját, míg álomba szenderülnek. Tücsök hegedűjének húrjain azonban tovább zeng a dal a késő éjszakában.
Amikor a nyár már a végéhez közeledik, s a gyengülő napfény az ősz közeledtét jelzi, a bogarak nemzetsége elkezd készülődni a télre. Szállásaikban elraktározzák a könyörtelen évszak idejére összegyűjtött tartalékaikat.
Történt egyszer, hogy amikor a tél beállott, és a földet vastagon belepte a hó, Tücsök, aki egész nyáron csak húzta, húzta a nótákat a környezetében élők örömére, nem csak fázott, didergett, de éhségében fájdalmasan korgott a gyomra is! Akkor bekopogott a szomszédokhoz, és kért egy kis élelmet, hogy majd a nyáron muzsikál cserébe. Egyesek asztalukhoz ültették, sőt fel is csomagolták finom elemózsiával. Akik nem fogták fel művészetének értékét, dühösen rikácsolták, hogy „Máskor hagyd a muzsikát, jobban szeresd a munkát!” – és becsapták előtte házuk ajtaját.
Amikor újra kizöldült a határ, Füves Tartományban elkezdődött a jól ismert sürgés-forgás. Esténként a bogár nemzetség apraja nagyja fáradtan tért nyugovóra. Most Tücsök is ott szorgoskodott minden nap a többiekkel együtt a határban. Megállás nélkül gyűjtögette a télire valót. Munkája végeztével kimerülten rogyott le kuckójában, és nyomban el is aludt. Kemény munkával teltek napjai, miközben hegedűje némán hevert a sarokban. Bánatában nem evett, nem ivott. Fogyatkozó erejével már a húrokat se tudta pengetni.
Éjszakánként, miközben Tücsök keservesen siratta elfecsérelt tehetségét, szomszédjai is álmatlanul forgolódtak alvóhelyeiken, mert hiányozott nekik az álomba ringató éji zene. Látták ők, hogy nincs ez így rendjén, és magukban szomorú sorsot jósoltak tehetséges társuknak. Még Hangyáék is meg-megálltak rohanás közben, és nagy fejüket csóválgatva sóhajtották: „Hajaj, nem lesz ennek jó vége!”
Aztán egy szép napon mindnyájan összegyűltek tanácskozni:
– Meg kell mentenünk Tücsköt! Nem nézhetjük közömbösen, hogy szemünk láttára elpusztuljon a szomorúságtól. Ő nem gyűjtögetésre termett! Ő egy igazi művész! Ha nehéz munkával gyötri magát, többé nem tud majd zenélni, ezt pedig egyikünk se szeretné! – szólalt meg elsőnek a legbátrabb résztvevő.
– Igazad vagy! Nekem máris hiányoznak az esti koncertek! – kiáltották innen is, onnan is többen.
– Hadd muzsikáljon ő, folytatta okosan most a legidősebb bogár – mi pedig adjunk neki télire a miénkből. Így legalább egész nyáron lesz, aki húzza utódaink lakodalmán a talp alá valót, és esténként minket is újra az ő hegedűjének hangja ringat álomba. Egyhangúan elfogadták ezt a javaslatot, csak az öregebb hangyák pislogtak nagyokat, de ők is beleegyeztek a döntésbe.
Szép teleket ér meg azóta Tücsök. Nyári estéken pedig jó szívvel húzza az erdő, mező lakóinak nótáját, akik ezért őt nagylelkűen megjutalmazzák
Hozzászólások