Tökéletlen második nap reggelén minden tökéletesen indult. A gyerekek jókedvűen maradtak az oviban, mi pedig örömmel nyugtáztuk a boldogságot. Túl korán.
Délután boldog összeborulás. A bili otthon borult ki. Hogy miért, azt már senki nem tudja. Fél óra hasznos időtöltés után, apa a városba ment. Folytatótodott az ordítás, földön fetrengés, kapálózás. Egy órán át tombolt Nagy Morc. Zoknit senki nem akar húzni, házipapucsot sem. Enni senki nem akart. Csupa nem volt minden. Sokszor vettem mély levegőt, számoltam 10-ig, mielőtt megszólaltam volna. Sokszor, de nem elégszer.
Sajnos nem volt gőzkiengedő szelep a fejemen, mint a Szaffiban a grófnak. Ezért egyszer csak olyan hangerővel bukott felszínre a dühöm, amilyenről nem is képzeltem, hogy lakozik bennem. Most már hárman ordítottunk, irtó sokat javult a helyzet.
Kimentünk az udvarra, macskáztunk, csipkebogyót, szőlőt szedtünk, hintáztunk. Igen ám, de egyszer besötétedett, s megjött Nagy Morc.
Senki nem akart semmit, sem vacsorázni, sem fogat mosni, sem pizsamát venni, sem játékot elpakolni, sem lefeküdni. Furdallt a lelkiismeret a délutáni fesztivál miatt, ezért nagyon kedélyesen biztattam őket. Végre csend lett, mindenki lefeküdt.
Hátra dőltem volna, ha nem jut eszembe, hogy a leves. Jaj. Úszott a konyha. A zamatos lucskos rásült tűzhelyre, elárasztotta a konyhaszekrényt, eláztatta az edényfogót, s mielőtt virgoncan földet ért volna a piros lé, befolyt az abroszos fiókba. Merthogy nem volt becsukva. Ismét hiányoltam a gőzkiengedő szelepet.
Hozzászólások