Reményen felüli nyaralásunk volt. Jó helyet találtunk, szerettük. Finom volt a hal, selyem a homok, pontjó a víz, s a szúnyogok sem csináltak ki. Kuli bácsi meg lett szeretve, azóta is minden este őt keressük a kolozsvári tömegben. Kincsővel nagy lett a barátság, bár voltak kritikus pillanatok.
Borcsa bevágtatott tengerbe nyakig, majd visszafordult. Így ment ez két napig, aztán többet nem érdekelte a víz. Időnként megállt a parton s kiabálta a hullámoknak, hogy: Állj! Állj! Borcsa szeret.
Péter harmadik nap merészkedett be a vízbe, de attól kezdve nagy barátja lett a hullámoknak. Alig várta, hogy arcon csapják 🙂
Számtalan torta és vár készült homokból. A tengervíz vedrekben való partrahordása is több napos projekt volt. A hattyúk, a pelikánok és a gémek meg lettek nézve, a vízidió meg lett kóstolva, a halak ki lettek halászva. A mentőmellényes csónakázás kellemes meglepetés volt a gyerekhadnak.
Az 12+4 órás utunkról is pozitívan tudok nyilatkozni. Voltak nyavalygások, de abból kiindulva, hogy Borcsi egy másfél órás utat simán végigordít, sokkal rosszabbra számítottunk. Eltévedni csak egyszer sikerült, akkor is azért mert Borcsi kakálását menedzseltük ahelyett, hogy a táblákat néztük volna.
Természetesen a sírás, rívás, toporzékolás (felnőtteknél fogcsikorgatás) sem maradt el, baj is volt elég (első nap elvitte a víz az egyik homokozólapátot, ez volt a mindennapos problémák forrása, s kék vederből is csak egy volt, viszont sárgából három). De mikor a gyógyszerem elgurult, s zengett az agyam a nyávogástól, Péter kedvesen odajött hozzám és megpuszilt, Borcsa pedig bájosan közölte: Anya, jó itt lenni. S lassan megint azt kezdtem érezni, hogy tényleg jó itt, így lenni 🙂
Hozzászólások