A mise kezdete előtt a gyerekeket szaladásra bíztattuk, hogy jól fáradjanak el. Nem is volt ebben hiba.
Péter az első sorban akart ülni, én az utolsóban. Ebből adódott némi konfliktus, de legalább mindenki észrevette, hogy megjöttünk. A problémát a harangozó cukorkája oldotta meg. Csend lett.
Minimális zörgéssel, piszmogással, beszólással töltöttük el a mise háromnegyed részét. Borcsa időnként meg akarta tudni melyik szobor kit ábrázolt, s miért pont azt. 😀 Az utolsó tíz percben apával homkoztak a templombertben.
Hozzászólások