…az osztály létszáma 36, ebből jelen 34, beteg kettő….és a többi, és a többi, és a többi. Így jelentettünk annak idején, a kommunizmusban, minden tanóra megkezdése előtt. Egészen természetes volt nekünk, gyerekeknek, hogy elvtársként szólítottuk a tanárokat. A gyerek, az mindig gyerek, lett légyen a rendszer, amiben születik és él, akár kommunista, akár fasiszta, esetleg anarchista. A gyereknek törődésre, élelemre, fedélre és játékra van szüksége, minden időkben. Nekünk is ezek voltak a fontosak. Mit érdekelt bennünket, hogy a politika éppen milyen színben van hatalmon? Amikor a kommunizmus szép arca elfordult tőlünk, s eltűntek a boltokból az alapvető élelmiszerek is, s sorban kellett állni már hajnalhasadtával, tudtuk, hogy a rendszer hibája, hogy a kommunizmus átka ez, de akkor sem törődünk túl sokat vele. Az volt az érdekes, ami minden gyereknek. Hogy milyen játékunk van, a nagyszünetben mit csinálunk majd, ki kivel lesz egy csapatban, hogy Babu hozza vagy én a madzagot az ugráláshoz, hogy le tudunk-e csempészni egy darabka krétát az ugrókocka megrajzolásához, hogy ki a hetes, a napos, hogy kedd reggel kapunk-e egy lejt, mert aznap jött a néni a frissen sült pánkóval, hogy szeptemberben lesz-e új táskánk, tolltartónk, hogy kiszólítanak-e felelni, írunk-e dolgozatot, ki kinek a legeslegjobb barátnője, s ki kibe szerelmes, az, hogy vajon lemehetünk-e játszani az udvarra, mikor kész a lecke, s mikor lesz már vakáció.
Ilyesmi volt a fő-fő gondunk, nem az, hogy milyen rezsimben élünk. Persze azért ámulva hallgattuk az osztálytársunkat, akinek Magyarországról vagy a keletnémetektől hoztak csomagot, hogy mi minden volt benne, s elálmodoztunk, hogy milyen jó lenne, ha mi is kapnánk ilyesmit, de valahogy azt gondoltuk, hogy nekünk az jár ami van, azaz jegyre az élelem, az édesség s minden más silány minőségben, a sorban állás, az iszonyatosan rossz minőségű készruha, a nájlon egyenruha, a műbőr, csúf táska, az ormotlan cipők. Érdekes, pedig megtapasztaltuk a jót. Amikor minden volt a boltban, a jó minőséget… Ráadásul sokunk szülei erőn felül próbáltak nekünk megadni dolgokat, beszerezni, csináltatni. Ilyen volt a szabónál készíttettet ruhanemű. Emlékszem a szabó műhelyére, ami egyben a bolt is volt. Emlékszem arra a jellegzetes illatra, ami a sötét helyiségben a polcokon pihenő perkál, pamut, krepp, damaszt, s még ki tudja milyen anyagból áradt. Látom magam előtt a tűpárnát, amiben gyöngyházfejű gombostűk voltak, abból vette ki a szabó, szükség esetén. A függöny mögött vett méretet, s ha alakítani kellett, megtűzte gombostűvel az anyagot , és óvatosan kellett kibújni belőle, meg ne szúrjon. Örökké krétásak voltak az ujjai. A centis a nyakából lógott, és köpenyt hordott az utcai ruhája felett.
A köpeny egyébként mindenhol jelen volt. A bolti eladón éppen úgy, mint a gyári dolgozon, az orvoson, a lakatoson, a péken. Kék, fehér, barna, kinek milyen. Sokszor megállapítható volt a foglalkozás a köpeny színéből. Nekünk, gyerekeknek az iskolában egyenruhánk volt, de a “praktikán”, ahogy a gyakorlati oktatást neveztük a líceumban, köpenyünk volt. És a köpenyünkön is ott volt a karszám. Mindenkinek egyéni karszáma volt. Ha a karszám, a lányoknak fehér hajpánt, a pionírnyakkendő és az ellenőrző nem volt nálunk, a hetes haza is küldhetett, nagyobb ellenőrzésekkor meg is tették. Féltünk attól, hogy hazaküldenek. Az rossz volt, büntetés járt érte, megjegyeztek minket, hogy rendetlenek vagyunk, esetleg az igazgatónál kellett jelentkezni a büntetésért. Mégis, amikor csak lehetett, persze nagyobbacska korunkban, kicseleztük a rendszert. Feltettük a hajpántot, de csak addig míg látták. Biztosítótűvel rögzítettük a karszámot, s amint lehetett levettük, s zsebretettük. A pionírnyakkendő is így járt. De mindezeket gyerekes dacból tettük, nem a rendszer ellen, hiszen azt sem fogtuk fel, mi az a politika. A rendszer utolsó éveiben már gyakrabban voltunk áram nélkül, melegvíz nélkül, a gáz ereje olyan gyenge volt, hogy a tea alig főtt fel rajta. A lakások olyanok voltak mint a jégverem, de mi, gyerekek, elfogadtuk ezt is. Tudtuk, mindjárt veszik el a villanyt, addig kész kell legyen a lecke, tudtuk, hogy mackónadrágban, harisnyában, pulóverben kell lefeküdnünk, ha nem akarunk fázni, tudtuk, hogy a gyenge gázon lassan melegszik a víz, s kevés is, ezért gyorsan kell mosakodni, hogy ki ne hűljön. Bár nekünk villanyrezsót tettek be a szüleink a fürdőbe, mégis sietni kellett, mert a villany nagyon drága volt.
Azért tudtuk azt is, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk a házon kívül. Arról, hogy a szüleink honna szerznek be dolgokat, hogy szidják a rendszert, hogy milyen könyveink vannak, hogy ki jár hozzánk, hogy miről beszélgetnek a felnőttek. Tudtuk, de mégis, le kell írjam, el kell mondjam: gyerekek voltunk mi is, s akkor is jó volt annak lenni.
Hozzászólások