“Boldog vagyok! Jön haza a lányom! ” , “Jaj, annyira örülök, hajnalban megérkezett a fiam!”, “Végre az unokákkal lehetek! Holnap repülök hozzájuk!”. Egészen letaglóz ez a fajta facebook kiírás gyakorisága. Édesanyák, nagymamák, szülők tesznek ki fotókat, a gyerek, éppen elkészült kedvenc ételéről, amellyel hazavárják, vagy amit elküldenek neki csomagban, az együtt töltött túl rövid időről, az unokákról, akiket csak egy évben egyszer látnak.. Virtuális szülők, nagyszülők lettünk. És ez borzasztó. Igen, tudom, régen is volt olyan, hogy elszakadtak messze a gyerekek, és még csak a virtualítás sem létezett, hetekig kellett várni egy-egy levélre. De ez más. Most már nem ismerek olyan családot, bármennyire is sok az ismerősöm, barátom, ahonnan valaki el ne ment volna. És akkor az szerencsés eset, ha csak egyvalaki. Sőt, ha jobban belegondolok, olyan családot sem ismerek, ahonnan csak egyvalaki ment el.
Szétszakították a legkisebb erős közösséget, amiből esetleg kinőhetne egy nagy erős közösség. A család lassan már csak mint fogalom létezik. Közelebb van, s jobban együtt él velünk a szomszédasszony, a távolra szakadtakkal pedig a szintén elszakadt atyafi. Lehet, hogy összeesküvéselméletet kiáltanak egyesek, de szerintem immár tény, hogy ez volt a szándék. Erős családok nélkül nincsenek erős közösségek, a világ pedig úgy alakulhat, ahogy a hatalmasok szeretnék, figyelmen kívül hagyva, hogy a köznek mi a jó. Sokszor leírtam már, s most is megteszem: sokan szolgálunk idegenben, idegen urakat, gondozunk idegen öregeket, miközben a mi öregjeink otthon vannak magányosan, és ha esetleg muszáj nekik segítség, mi megfizetünk egy idegent, hogy ott legyen. Megfizetjük az idegent, az idegentől kapott pénzzel, az idegeben tett szolgálatainkért. Hát nem abszurd?
Azzal is tisztában vagyok, hogy az nem úgy megy, ahogy sokan szeretnénk. Mennénk mi haza a drága jó szülékhez, lennénk mi közel az unokákhoz, gyerekekhez, de ezer s ezer ok van, amiért nem tehetjük. Marad a küzdelem, marad a távolság, és valóban, örvendenünk kell, hogy legalább a virtuális világ rendelkezésünkre áll. Mert a folyamat, úgy tűnik, megállíthatatlan. Főleg addig, amíg otthon, bár immár munkaerőhiány van, nem adnak tisztességes bért a munkánkért, amiből normálisan meg lehetne élni.
Zárószóként egy személyes, fájdalmas emlékem. Középső unokámmal picibaba korában találkoztam, amikor a keresztelője volt. Az idő telt, mi pedig skypeon, kamerával sokat beszéltünk, az első szavai közöt volt a “mama” , aminek én végtelenül örültem. A gyermek fejlődött, nagyocska lett, már egyedül is járni kezdett. Elmentem hozzájuk. Késő este érkeztem, a gyerkőcök már aludtak. Reggel, amint felébredt, behozta a szobámba a menyem a kicsit, mondogatva közben, hogy itt van mamam, megérkezet, gyere, megyünk mamához. A gyerek örült, repdesett a pici kezeivel, boldogan mosolygott… egészen addig amíg meg nem látott. Akkor nagyon megijed, és sírni kezdett. Hiszen számára mama egy fekete doboz képernyőjében lakott, most meg kijött a dobozból…
Szomorú, lassan családtalan életet élünk, akkor is, ha mindannyian igyekszünk mindent megtenni, hogy ez ne így legyen. Még tartjuk a frontvonalat, de félő, hogy elesünk.
Lakó Péterfi Tünde
Szomorú valóság !