Fábián Tibor: Szent Jobb

Valamikor 1084 májusában fényes küldöttség indult útnak a bihari földvárból. Nem akárki, maga László király lovagolt a menet élén, aki néhány napig a helyi püspöknél vendégeskedett. A főpap megerősítette a hírt, ami addig inkább csak kósza szóbeszédként terjedt: valóban a környéken, egy a Berettyó által övezett kis faluban őrzik István király jobb kezét. László nem tudta, örüljön-e vagy dühe legyen nagyobb, egyben azonban bizonyos volt, kérdőre akarja vonni a Máté nevezetű, papi nevén Mercuriusként ismert fehérvári prépostot, akiről az hírlett, hogy Szent István sírjának őrizőjeként hűtlen lett vállalt feladatához és a sírt felnyitva, magához vette a király jobb kezét.

Nem sokkal azután, hogy Máté hazaérkezett családi birtokára, a Berekes nevű, Berettyó-menti kis faluban elindult a szóbeszéd, hogy a pap valami furcsa ereklyét őriz fából készült családi templomában, a sűrű erdők övezte dombokon. Ez a hír azonban csak ott és a környező falvakban terjedt, de Fehérvárig, a királyi városig már nem jutott el.

Képzelhető a nagy meglepetés, a fejvesztett rohanás és kapkodás, amikor 1083. augusztus 20-án a király ünnepélyes ceremónia közepette felbontatta az államalapító sírját, merthogy a jobbkéz és a királyi pecsétgyűrű már nem volt a sírban. Azokban a napokban az egész udvar azt találgatta, vajon hogyan juthatott rabló a sír közelébe, amikor pedig papi személy vezetése alatt fegyveres katonák őrizték annak nyugalmát éjjel és nappal. A gyanú hamar Máté papra terelődött, ezt erősítették a Bihar vármegyéből érkező hírek is. Végül László elhatározta, maga jár utána az igazságnak és elindult az ország keleti felébe. A bihari püspök és környezete megerősítette, valóban az hírlik, Máté nem üres kézzel érkezett fehérvári szolgálatából. De, hogy mit rejteget a berekesi fatemplomban, azt a kis falu lakói is csak találgatták, hét lakat alatt őrizték ugyanis a titokzatos ereklyét.

László leszegett fejjel, gondolatai súlya alatt lovagolt át a Berettyón átvezető keskeny fahídon. Már messziről látszott a dombon álló hajlék, amelyet temető vett körül, feljebb szőlő kúszott a dombokon, de a tájat balról és jobbról leginkább sűrű erdő uralta. Csendben poroszkált a királyi küldöttség, s percek múltán máris a folyó újabb ágához érkeztek, amely, az előzővel együtt valóságos gyűrűbe fogta a települést. Természetes védőgyűrű övezte hát Berekest, amelyet gőzölgő mocsár vett körül. A nem várt vendég hamar nyakig érő dagonyából kereshette a kiutat.

A kis templom előtt a falu apraja-nagyja fogadta a királyi főt. Mindenki térdre ereszkedett László előtt. Néma ámulattal fogadták, a már életében legendás hírű uralkodót. „Ő az! László, László!”, suttogták megilletődötten innen is, onnan is. A férfiak bajszuk pödréséről is megfeledkeztek, fejfedőiket kezeikben gyűrték. A gyermekek még pisszenni sem mertek, az asszonyok könnye pedig kicsordult a délceg királyi vendég és fényes kísérete láttán. Mindenki tudatában volt annak, hogy újabb koronás fő egyhamar nem érkezik ismét a környékre. A tömeg előtt pár lépéssel Máté pap térdepelt, azaz Mercurius, ahogy egyházi körökben nevezték.

„Uram, királyom! Tudom, hogy minden és mindenki ellenem szól. Nem tagadni jöttem, hanem bűnt vallani. Ne másutt keresd szent királyunk jobbját és ne másutt kutasd annak tolvaját. Mert mindez én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.”

László összeráncolt homlokkal hallgatta: „Te raboltad meg István háborítatlan sírját? Te ragattad el testének egy darabját? Beszélj hát, amíg megteheted. Mentsd magad!”

„Tudod, királyom olyan vidék ez, amelyen mindig átvonul az ellen. Mi még csak-csak védve vagyunk ezen a kicsi szigetecskén, de innen le egész Biharig, és még tovább délre, nincs ami megállítsa az ellenséges támadást. Sokat könyörögtem drága Máriánkhoz, segítse meg népünk a bajtól, védjen és óvjon minket a menny magasából. Végül egy éjszaka égi sugallatom támadt. Úgy vélem csakis angyal lehetett, aki fényességtől övezve megszólított.”

László megrezdült, mintha álomból eszmélt volna: „Beszélj hát, Máté! Mit mondott az angyal?”

„Azt, hogy a magyarok szent királya a menny országából is őrzi országát. S, ahol az ő szent jobb keze lakozik, ott békesség honol. Ott nem talál behatolást az ellen. Ott mennyei seregek védik életünk. Úgy okoskodtam, hogy te, fenséges király, itt e földön elég vagy Fehérvár őrzésére. De nekünk, ott a messzi Bihari vármegyében, a mi kis Berekes falunkban csak a Berettyó nyújt oltalmat, ideig-óráig. Ezért hoztam hát magammal szent királyunk jobb kezét, amelyet mint drága ereklyét helyeztem el családi templomunk rejtekében. De senkinek tudomására nem hoztam minő kincs birtokában vagyunk. Most azért ítélj felettem. Az legyen büntetésem, amit nekem szánsz. Elfogadom, elhordozom.”

László hosszasan nézte Máté papot. Hol őt, hol a mögötte térdelő embereket, hol pedig a kis templomot, melynek vékony tornya, mint felkiáltójel magasodott a domb fölé. Büntetni jött, de rájött, itt nem erre van szükség. Egy egyszerű papocska meglátta, mi a nép óhaja. Nem csalni akart, nem lopni, nem is a maga hasznát keresni, csak isteni segítségért áhítozott, a maga módján.

„Úgy. Legyen hát úgy, Máté. Légy hát a szent jobb őrizője. De ne titkon, ne lopva, mert az nem illik Krisztus egyháza papjához, hanem nyíltan vállalva drága elődöm jelenlétét, égből érkező támaszát. Békességet nyer, ki a menny magasából várja élete nyugalmát. Adjon hát István szent jobbja és a mi Megváltó Urunk békét és védelmet neked, és a tieidnek e tájon. S e hely neve mától neveztessék az ő kezéről Szent Jobbnak.”