Szájbermamit elvitték egy plázába, de nem ám akármiyenbe, s nem ám akármekkorába! Egy büdös nagy rózsaszín, egy hektáron és 3 szinten terpeszkedő monstrumba. Volt ott kaland, s hejjehujja, az egyszer biztos! Kezdődött rögtön a vonaton. Az, hogy Németország színes, s azon belül Berlin a legszínesebb, tudtam. De ennyi rikítóveres, s jajzöld, no meg égszínkék hajat sose láttam. A vonat elég sűrűn megállt, s cserélődtek a népek. Sok diák ült fel, szállt le. Afrikai, ázsiai éppúgy, mint európai. Bár ez utóbbiból jóval kevesebb. Ültünk, s figyeltük a körülöttünk zajló életet, amikor megakadt a szemem egy erős, vaskos, amolyan “fogdmegcsípdmeg” legényen. 15-16 esztendős lehetett. Srégen szemben ült velem, s elég kellemetlen volt, hogy nem tudtam a szemem levenni róla. Első pillanatban nem is esett le a tantusz, hogy mi furcsa rajta, de aztán rájöttem. Ki volt sminkelve. Nem rikítóan, hanem szépen, diszkréten, bármelyik fehérnépnek dicséretére vált volna. Úgy tűnt iskolából tart hazafele az eszemadta… Emlékképek villantak át rajtam: iskolás vagyok, 15-16 éves. Egyenruhám van, azzal járok iskolába. Még az is tilos, hogy nadrágot húzzanak a lányok a ruhácska alá. Mert azt nem illik.  Egyszer kifestettem a körmöm, halvány rózsaszínre. Hazaküldtek lemosni, és a magaviseletem abban az évben egy jeggyel csökkent. Csak úgy eszembe jutott…

A pláza, amint írtam, büdös nagy volt. S benne rengeteg nyüzsgő emberrel, egyik furább volt a másiknál. Az ötvenes nő úgy jött ment a szakadt farmerével, s a fejére helyezett fülhallgatóval, melynek szamárfülei is voltak, mint egy vicces tinédzser, aki éppen polgárpukkasztani készül. ( Apropó, polgárpukkasztás. Szerintem Berlinben ilyent már nem tudsz csinálni. Már nincs olyasmi, amivel meg tudnád döbbenteni, esetleg felbosszantani a derék berlinieket) . Az étkezdében csak feketebőrüek dolgoztak, olyan volt, mintha szabadságon lennénk, egy afrikai országban, bár a takarítónő mondjuk, ázsiai volt. A sok fejkendős anyuka 3-4 kisgyerekkel vásárolgatott, a következővel éppen pocakot növesztett. A kicsi szép, német kislánynak feketére volt rúzsozva a szája, s egyik szeme sír, a másik haj. Szóval sok furcsa ember volt.

De boltok is voltak furcsák. Mindjárt ott volt a bejárattól nem messze az az üzlet, amely csak és kizárólag olajat és ecetet árult. Igaz, abból sokszáz félét. Vagy a rúzsbolt. Nem, nem a sminkkellékek boltja, csak rúzs volt benne. Aztán ott volt a csokibolt. Bevallom, itt elcsábultam. Sehol semmi mást nem vásároltam, de itt muszáj volt. ( ne kacagj, tényleg muszáj volt, naaa), már csak azért is, mert gyerekkorom kedvence is illegette magát: a csokis narancshéj. Tíz dekánál többet nem vettem, aranyárban mérték. De egyébnek is aranyára volt. Sétáltunk a háztartási holmik között, s egy konyhai robotgép ezer euró fölött volt. Nem mondom, csillogott-villogott, de ejsze a szennyest is kimossa, s talán tálal is étkezésekkor, ennyi pénzért. De éppen a szemünk előtt vásárolta meg egy sokgyermekes, külföldi anyuka, úgyhogy igény van rá.

Szóval szájbermami plázába téve(lye)dett. Érdekes volt, de elszomorító is. Sok ezer ember hömpölygött, s próbálta megvásárolni a boldogságát. Közöttük, a kihelyezett padokon, cifra ülőkéken, emberek aludtak. Akiknek sanyarúbb sors jutott… Míg ki nem tessékelte őket a biztonság szigorú őre.

Ezt látta mami Berlinben, az Úr 2017. esztendejében, s egy töredékét az élményeknek, megosztotta veletek.

S persze: Hozé Ármándó forevör!