Hittanra igyekszünk. Ránk nem jellemző módon késni fogunk, már másodszor. A gyerekek rollerrel repesztik az út szélén, mielőbb el kell jutni a biztonságos járdás szakaszhoz. Addig is minden autó közeledténél félreállni az út szélére, majd újra száguldani.
Megy minden, ahogy szokott, autó sehol, jól haladunk. Egyszer csak Borcsa fejre áll, Péternek már nincs ideje fékezni, rollerestől ráesik a leányra. Nem is lett semmi baja. Borcsának az arcáról, könyökéről ment le a kulimáz. Ordítás ezerrel.
A fiú a rollereket szedi össze, én vigasztalok. Ekkor jelenik meg a kutyánk, Gausz. Megszökött otthonról. Elgurult a gyógyszerem. Kértem az uramat, tartsa otthon, egyáltalán nem hallgat rám, egyébként is mit csináljak vele mise alatt. A környék összes kutyája kórusban nyomta, Gausz meg nagy lazán sétált keresztül-kasul az országúton. Autók fékeztek, dudáltak. A nénik megjelentek, sopánkodtak: jaj szegény kutya, hát miért hozták magukkal? Nincs szokva ez az autókhoz, el fogják ütni!
Felváltva nyugtattam a nénit (nem, nem fogják elütni), Borcsát (nem, nem látszik semmi az arcodon), hasztalanul üvöltöttem Gausznak (tünés haza, lábhoz), hívtam az uramat az összes telefonján, majd a szomszédot is az összes telefonján. Az uram nagy szerencséjére a szomszéd vette fel. Tőmondatokban közöltem: azonnal küldje a férjemet a kutyájáért. Seperc alatt megjött, okosan felmérte a helyzetet, ezért a távolból csalogatta a kutyát.
Innentől már csak a két rollert kellett magammal cipelnem, s a leányt nyugtatgatnom.
Hozzászólások