Ez az anyag véletlenül került most szemem elé, s nagyon találónak érzem, mert bár elkalandozom benne, de a történet bizonyos szálai a János által szervezett első kiállításom színhelyéhez, Hadadhoz fűződnek, ahol megismertem Tibort, Gugyerák című közös könyvünk glossza szerzőjét.
Meglehet, hogy valahol már “napvilágot látott”, vagy hangoskönyvben, vagy a blogban, én most mégis új szobát szentelek neki, mert nem hinném, hogy valaki hallotta, vagy olvasta volna közületek.
Mialatt Gugyerák a kastély falai közt a tankhadoszlop nem éppen szívet-lelket melengető ritmusos hangjaival bírkózott, nekem az út túloldalán, ugyanabban az időben, olyan 200 méterrel távolabb egy modern palotában (ez nem vicc!) más “élvezetben” volt részem.
Romantikus élmény holdvilágos, langyos nyári estéken tücsökciripelést hallgatni. Az ember szinte lélegzet visszafojtva gyönyörködik a koncertben, a mennyei muzsikában.
Nós, Hadadon megváltozott a véleményem. Azóta ne is halljak tücsökcirpelést! Legalábbis szobában nem!
Mert az történt. A kertben zenélő kórusból egy ügyes, virgonc fickó úgy látszik felugrott az ablakpárkányra, onnan meg le a parkettre s elbújt jó rejtett helyre. Fű nem lévén, a kanapém mögött rendezte be magának a mozgó színpadot. Mozgónak nevezem, mert hol innen, hol onnan jött a hang. A ciripelés. De úgy látszik felerősített hangú mikrofonnal rendelkezett a „legény“, mert fülsiketítő volt. Szóval volt élményben részem, kint a kórus, bent a szólista. Mikrofonnal.
Nem csoda, ha a Hadadi Napokon végig fáradt voltam. De csak testileg. Lélekben nem. Sőt. Annyi felemelő élményben volt részem napközben, hogy már az éjjeli, áloműző tücsökmuzsika sem érdekelt…
Miközben e gondolatok kergetőznek fejemben, éppen almát pucolok. Hogy megfőzzem kompótnak. Sajnálom eldobni. Mert én minden ételt sajnálok eldobni. Inkább megeszem… Nem mondom, az eredmény meg is látszik rajtam…
Szegény édesapámtól talán életemben egyszer kaptam egy pofont, gyermekkoromban, mert eldobtam egy darab kenyeret. A kenyér olyan szent dolog volt a családban, mint az imádság. S én azt elhajítottam! Cselekedetem olyan bűn volt apám szemében, mintha káromoltam volna az Istent.
Ezt az almát megkóstoltam, de nem jó. Ehetetlen. Eldobni nem fogom, de döntöttem, kompótot készítek belőle. Most pucolom. Nem a héjától, az marad. A belsejétől. Szinte fele a szemétbe kerül, mert hullott alma.
“Bio-Apfel”,- nyújtotta át szeretettel egy ismerősöm, – a kertünkből van.
Oh, danke,- vettem át meghatódva. Ez tehát különleges alma. Bio. Úgy van, győződtem meg róla, amint kiöntöttem a kagylóba a zacskóból. Bio. Vagyis tele van kukacokkal…
Ha rögtön elintéztem volna, mikor hozta, most nem kellene annyit eldobjak, dohogok magamban. Mert a magok és a magház mellett nemcsak az időközben kövérre hízott “hősi halottak” kerülnek a szemétbe, hanem a sok ürülékük is, a sok fekete apróság. Elképesztő, mi van mindenik almában!…
Hát igen, mert ők nem bújnak ki „elintézni“. Ők ott benn intézik el. Náluk ez a szokás. Ott, ahol érik. Ahol esznek, alusznak…De vajon alusznak?…Most szinte azzal folytattam, hogy ott, ahol szeretkeznek. .. Dehát ők nem szeretkeznek!… Ők még kicsik, kövér rózsaszín bébik…S biztos nem is alusznak. Csak esznek. Zabálnak. Éjjel-nappal zabálnak. S abból következően éjjel-nappal ürítenek. Fent be, lent ki. Azaz elöl be, hátul ki. Csoda, ha annyi ürülék van körülöttük?! Annyi fekete pontocska… Csak ne kényesztessük!… Mit pontocska ! Pont! Millió fekete pont! Így nem csoda, hogy a csap alatt minden egyes bio-alma darabkát tisztára kell mossak…
Aztán szabadjára engedem fantáziámat, s a végén már mosolygok a bio-almáim pucolása közben.
Mert eszembe juttatták a Loire-menti kastélyokat.
Hogy az idegenvezetők elmondják-e a látogatóknak, vagy hallgatnak róla, azt nem tudom, de én most elmondom. Mert hasonlítanak az én bio-almáimra.
Azaz múlt időről van szó.
Régen, a fényűző életmódjáról híres „napkirály“ 14. Lajos idejében még nem ismerték a toiletteket. Nem, az későbbi „intézmény“- mondom így idézőjelben.
Akkor nem volt csapvíz, nem volt szennycsatorna, nem volt fürdőszoba, nem voltak wc-k. Úgy és ott végezte el mindenki ügyes-bajos dolgait, ahogyan és ahol tudta. Elbújva? Nyiltan? Szégyen volt? Nem volt szégyen? Ki tudja.
Igen ám, de a kastélyban nemcsak a királyi család lakott, hanem a sok szolga és a királyi család egész udvara. Százak, sőt ezrek, tízezrek ( !) hemzsegtek benne.
Közben ott volt a vágóhíd is, meg a konyhák, meg az étkezőtermek, hisz annyi embernek étkezni is kellett… Nem is mondom tovább, nem részletezem… azok is étkeztek, mint bio-almáim kövér lakói, s annak megfelelően ürítettek is…
De hova ?!…Hova, ha nem volt ahova ?…
Gondoljuk csak el, mennyire türelmetlenek vagyunk, ha robogunk az autóval s nem jön már egy benzinkút, vagy parkoló. Mert máshova nincs hova: megállni a nyílt mezőn?!… Ott nincs ahova…
De akkor mit érezhettek szegény kastélylakók, ha kellett szaladni? Hova?! Ott nem volt, ahova! A királyi család még felhasznált korsókat, vázákat, amit a szolgák időnként kiürítettek, de a többiek?…
Jaj, még rágondolni is rossz. Milyen szerencse, hogy nem akkor éltünk mi is valamelyik kastélyban. Valamelyik Loire-menti kastélyban… Íme, van földi boldogság! Igazán boldogok lehetünk. Mert nekünk van ahova menni, ha kell…
Nós, mikor a higiéniai viszonyok kibírhatatlanokká váltak, felkerekedett az udvar s átköltözött egy másik kastélyba. Emez maradt a sok szeméttel, szennyel a szolgákra, mesteremberekre, hogy kitakarítsák, kiszellöztessék, újra lakhatóvá tegyék. Ez az állandó továbbköltözés a királyi udvar életének természetes része volt.
Jaj, odasült a kompótom a lábasban !- kaptam le a fedőt, s terelődött vissza gondolatom a romantikus Loire-ment kastélyokról a bio-almáimra, onnan meg vissza az eredeti témára.
Mi is volt az? Jaj, igen, a hadadi kiállításom.
Hozzászólások