Reggeli

Minden reggel, 6.45 magasságában Borcsa szeme kipattan. Ezzel együtt szája megnyílik, tüdeje kitágul, s elkezdi:
– Anya, emlékszel, mikor Gábor tatánál levágtuk az óriás malacot és megsütöttük? Ekkora volt, ni. Anya, kérlek, vegyél nekem lepkés csattot. Ha neked már kicsi lesz, nekem adod, a piros blúzodat? Bocsi, hogy az este sírtam, de nagyon szomorú voltam. Anya, úgy szeretném, ha lenne itthon egy csontvázunk, mert akkor tanulmányozhatnánk, ez például a kopony.

Közbeszólnék, hogy “a”, mármint koponya, de nem érdemes, mert már az apa nagytatájánál tartunk, akinek volt egy őzikéje. Nem időzünk  sokat az esetnél, át is szökkenünk egy másik igaztörténetre, mikor apa megmentette Csabival a kutyát, aztán a közepes halakról értekezik, akik felszippantják a kis halakat, így ni. Anya, tudod, ha bekapja a cápa a lábadat, nem szabad kapálózni, mert azt hiszi, hogy hal vagy, s meg fog enni. Igaz, hogy elmegyünk kirándulni, s ha megérkeztünk, megeszük a szenvicset, sátorban alszunk és tábortüzet rakunk? Apa megígérte.

Mosolygok, hülledezek egy kicsit. A nap a fák között kandikál. Csatangolunk tovább a válogatott reggeli történetek között.