Égig érő fa
koronáján csillagok –
az éj nyugta mély.
(M.S. Katalin)
Részlet Galambos Viktor Emlékeim című könyvéből:
Anyám mesélte, hogy milyen hihetetlen élmény volt, mikor életében először, a fülhallgatón keresztül, a recsegés – ropogás mellett valami zenét is lehetett hallani! Játék gyanánt magam is megpróbáltam kristálydetektoros rádiót barkácsolni és sikerült is, a helyi adót tűrhetően lehetett fogni vele.
Nagyapám,- aki nagy rajongó volt, vásárolta az első lámpás rádiót a környéken, ezzel már Pestet is be lehetett hozni és hangszóróval is rendelkezett. Sok évig szolgált a házban, aztán nagyapám elszánta magát, hogy lecseréli egy”modern, hatlámpás Telelfunken”- re, amelyen, rövid – közép – hosszúhullám volt. De rosszkór jött az elhatározása, mert egybeesett azzal a rendelettel, hogy zsidóknak nem lehet rádiójuk – mert az ellenség álhíreit terjesztik, – ekkor az erzsébetvárosi rendőrfőnök, megérdeklődte a Braun cégnél, ki vásárolt legutóbb egy korszerű rádiót, így történt, hogy a frissen szerzett jövevényt elvették. Az, hogy kinél maradt, az nem kérdéses…
A háborúnak vége lett és új idők jöttek. Nem nagyon lehetett rádiót kapni, de nem is kellett, mert “rádiofikálták” az egész várost, minden házba behúzták a drótokat és majd ingyen egy hangszórót is kaptunk. Így már nemzetiségre való tekintet nélkül is biztos volt, hogy senki sem hallgatja az imperialisták “hazugságait”, helyettük bőven volt orosz muzsika, Sztálin elvtárs beszédei, a Szovjetunió újabb sikerei és más lélekemelő műsorok.
Egy jó pár év múlt el így, amíg elkezdték becsempészni a “Riga” márkákat. Hatalmas, tizenöt- húszkilós dobozok voltak, de kellemes hangon szólt és szelektívek voltak. Ezekkel a Kossuth és Petőfi műsorait is lehetett hallgatni, mi éltünk is ezzel. Naponta a “Tíz perc játék és muzsiká”-t a “Szabó család”-ot és a mindig várva-várt Rádiókabarét. Cicvarek-et (Kibedi) aki jól mondta, Lujzát (Psota Irén), akinek azt írta az újság és Major Tamás Jenőjét, aki megmagyarázta az újságcikkeket Lujzának meg Darvas Szilárdot, aki a sláger szövegek “mélyére nézett”, miután Lantos Olivér elénekelte őket.
Ezeknek a műsoroknak egyfajta biztonságszelep feladata volt és főleg azért engedték meg, hogy itt-ott valamit bíráljanak, hogy ezzel fenntartsák a szólásszabadság látszatát akkor, amikor az emberek féltek a véleményüket megmondani még munkatársaik, barátaik előtt is, – mert ki tudja melyik ….?!!
Telt az idő és megjelentek a két-három kilós, cipődoboz nagyságú hordozható rádiók, először “külföldről” behozottak, aztán csúnya, vinilinbe burkolt hazai gyártmányú fadobozok. Ezekbe a csodákba már nem lámpák, hanem tranzisztorok voltak beépítve. A határon túlról már zsebrádiókat is kezdtek becsempészni ezzel egyidőben. Itt-ott a háztetőkön megjelentek a három-négyszögletes keretből álló antennák is.
Egy barátom hívott meg egy este televíziót nézni: “Hátha ma szerencsénk van és bejön! Egy “Rubin” szovjet gyártmányú készülék, kicsike, legömbölyített sarkú domború képernyőjén jelent meg egy homályos fekete-fehér kép – a száztíz kilométerre levő szentesi relé adása. Ez az adó a garantálható vevőtávolságon jóval kívül esett, éppúgy, mint az antenna elforgatásával befogható novi-sadi adó. Igy aztán mindig az időjárás szeszélyeitől függött, hogy egyáltalán látható-e valami, a kép minőségéről nem is szólva.
A hang és képfogók egyre magasabbra hatoltak, megjelentek a japán Yagi által feltalált antennák. Mikor magam állítottam először Somoray barátommal, aki vasesztergályos volt a gyárban és megkérdeztem, hogy hány barátomat hívjam segíteni, azt válaszolta, hogy az attól függ, ha melósok elég három, ha mérnők kollegáim, abból hat is kevés lesz! Hát igaza volt vagy sem, annyi bizonyos, hogy nem volt könnyű dolog a tizennyolcméteres antennát felemelni és kipányvázni. Evvel már tűrhető minőségben láttuk az adásokat a “Cosmos”- márkával ellátott román készüléken, amelyet a pesti “Orion” licenc alapján gyártottak.
Később a román televízió adásai is megjelentek, ezek már csak a politikai időjárástól függtek. Mikor lakótömbbe költöztünk a tizenegyszíntes ház tetejére már erősítővel ellátott közös antennákat szereltünk, amelyekkel még jobban javult a vétel minősége. Ahogy haladt a szocializmus építése, úgy csökkent a román televízió adásideje, annyira hogy az “Arany Korszak”-ban már csak napi kétórás adást láthattunk, ebből minimum egy óra “Nicu Maus Kalandjai”-ra volt szánva, így aztán egy filmet három napig is nézhettünk, részletekben, természetesen.
(folyt. a Hozzászólásokban. HP)
Hozzászólások