Volt egy hét intenzív parajdi sóbányázás. A reméltnél nagyobb lelkesedéssel helytállt mindenki. Magdi mama volt velünk a hét elején, a hét vége felé pedig Apa.
A földalatt eltöltött időt különböző tevékenységekkel ütöttük el: tornásztunk, fogócskáztunk, társasoztunk, rajzoltunk, lufiztunk, de ilyen kedves párbeszédek is elhangzottak:
Borcsa: – Péter, nem csókolhatsz meg.
Péter: – Nem is akarlak.
Borcsa: – De, meg akarsz!
Péter: – Nem, én megyek a lóval.
Borcsa: – De soha-soha nem csókolhatsz meg, utálom a nyálas csókokat!
Szóval így telt az idő, délután lepkéket csodáltunk, pancsoltunk, sétáltunk, játszótereztünk, s lebonyolítottuk a napi hisztiket. Ezt amúgy délelőtt is. A bánya különböző szórakozási lehetőségei, különösképpen a játszóház kitűnő okot biztosítottak erre. Lassan megtanulták: húsz perc nem elég, de menni kell. Ha az ígéret nincs betartva, másnap kimarad a játszóház. Az éjszakák sem voltak mindig zökkenőmentesek. Csak a szomszédainkat sajnáltam, túl vékony volt a közfal. Mondjuk, ők is megajándékoztak némi horkolással.
A sok nyári nagyszülős vakáció után jó volt együtt.
Ui: utolsó éjszaka Borcsa az apja markába hányt, aztán a poharát töltötte meg kétszer. A boldog bányázás melléhatása.
Hozzászólások