Riedben, odafent a hegyen, az egykori vár helyén áll a kórház, mely jelenleg egy apáca rend, az irgalmas nővérek tulajdonát képezi.
Kórház a javából, minden elismerés megilleti, modern felszereléssel, kitűnő orvosokkal, ápolószemélyzettel, laboratóriumokkal. Én is voltam néhányszor „lakója“. Itt fedezték fel néhány évvel ezelőtt, veseműtétem alkalmával, hogy azon ritka „csodabogarak“ közé tartozom (csak körülbelül 100 személyt ismer az orvostudomány világszerte), akinek nem „A“ vércsoportja van, mint ahogy addig tudtam, hanem kevert (!) vérrel rendelkezem: „A“ és „O“.
Amint értesültem róla, rettentően megijedtem, azt hittem rögtön, de rögtön belehalok.
– S az jó, vagy rossz?- kérdeztem reszketve.
– Egyik sem, nyugtattak meg mosolyogva az orvosok és növérek. Ne izguljak, csak orvosi kuriózum vagyok. A kórház laboratóriumában kevertek is nekem vért! A keverék úgy látszik jól sikerült, a többszöri vérátömlesztésbe ugyanis nem haltam bele. Vérem pedig úgy került a Linz-i vérbankba, mint másnak a képe egy múzeumba. Szóval „híres személy“ lettem.
Mikor kórházba kényszerülök, vörös cédulát ragasztanak az ágyamra: Vorsicht! Vigyázat! Itt egy csodabogár fekszik… Rá is bámul minden orvos a vörös cédulára, aki a viziteken megjelenik s utána rám, de senkinek a tekintetéből nem tudom kiolvasni, hogy előnyös-e, vagy előnytelen helyzet, hogy nem tartozom sem a zéró, sem az A, sem a B, sem az AB csoportba, hanem kevert vérű vagyok.Így maradok a tudattal, hogy személyem csak érdekes orvosi eset, talán (!) semmi más.
De természetesen izgatott a dolog, ahogy tudomást szereztem róla, ezért próbáltam utánaolvasni. Sajnos kevés anyagra leltem, csak annyit tudtam meg, hogy ikerpárként indultunk fejlődésnek. Kétpetéjű ikrek voltunk, egyikünk zéró, másik A vércsoportú. Aztán valamikor a magzati fejlődés elején ikertestvérem rámörökítve a saját vércsoportját, elpusztult. Vagy én pusztultam el, s ő vagyok én?! Ki tudja. Mindezt több mint hat évtized múlva tudtam meg önmagamról a riedi kórházban. Megpróbálták kideríteni, hogy melyik a saját vércsoportom, de nem tudták meg. Jobb is így.
Még az is megnövelte hírnevemet, hogy bekerültem a kolozsvári orvos, B. Gy. doktori disszertációjába. De hogy név szerint-e, vagy csak számként, esetleg százalékként, azt már nem tudom. Mindenesetre a doktor, aki különben családunk tagja, mielőtt beiktatott volna (névként, vagy százalékként), leellenőrízte állításom igazát, mert annak előtte csak rémlik, hogy hallott valaha valamit róla, de élő csodabogárral semmiképpen nem találkozott. Úgyhogy rögtön „ráharapott” a kuriózumra.
Kihasználva rövid kolozsvári tartózkodásomat, előzetes bejelentés nélkül előszedte táskájából s kirakta a konyhaasztalra szerszámait, az inekciós felszerelést, pipettákat, néhány tárgylemezkét és üvegecskét, bennük folyadékokkal.
Mikor rácsodálkoztam, hogy hát ez mi?! Mit csinálsz velük? Akkor mondta csak úgy mellékesen, hogy vért vesz tőlem, mintha azt mondta volna, hogy belenézne a torkomba, nyújtsam csak ki a nyelvemet. Még meggondolni se volt időm, máris leszorította karomat s belenyomta a tűt. Szívta a fecskendőbe szép piros véremet. (Igazán az volt, még elcsodálkoztam rajta. Ezekben az én festéktubusaimban bezzeg nincs is olyan élénk piros szín, mint a vérem volt.)
Utána nyomott a fecskendőből egy-egy keveset a fedőlemezekre s csepegtetett rájuk az üvegecskék tartalmából, a reagensekből.
Valóban, két lemezen a vérem kicsapódott. De csak félig. Az A és 0 üveglapon. Meg is mutatta. Igaz tehát, amit állítottam. Nem volt füllentés. Seperhetett bele a doktor a disszertációjába, hogy a “hírnevemet” fokozza…
Hozzászólások