Tegnap meglátogatott Xavier. Erős, kifejlett fiatalember, csak az a baj, hogy az agresszívitását nem tudta kordában tartani. Amerre ellátogatott ott tört-zúzott, pusztított. Sajnos ölt is. A kételyek eloszlatása végett tisztázni igyekszem: Xavier egy orkán. Éppen a közeli városkába készülődtünk, már csak a cipőt, kabátot vettük volna fel, amikor betoppant. Itthon maradtunk, elhalasztva a dolgunkat. Minálunk csak pár üveget szedett le a melegházról, megtöltötte az udvart és a ház elejét lapikkal, zölddel és elsárgulttal egyaránt, valamint egy pár ágat tört le, igaz, azok felértek egy-egy kis fának a méretével. Ma láttuk a környéken a pusztítását: óriás fákat csavart ki tövestől, utakat zárt le, autókra, házakra hajított hatalmas ágakat. Mi igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy ennyivel megúsztuk. Az áram azonban a tegnap délután négy órától ma délután kettőig szünetelt. És itt értem el a mondanivalómig: őporszemségünk elkényelmesedéséhez ( milyen szép a magyar nyelvünk, ugye?) . Szerintem addig észre sem vesszük mit nyújt egy-egy szolgáltatás nekünk, amíg az nem szünetel, ne adj’ Isten, meg nem szűnik. Mi most észrevettük. Mindjárt ott kezdődött, hogy nem volt net 🙂 . Aztán mikor a tejért benyúltunk a hűtőbe, rájöttünk, hogy az is pihen. Mármint a hűtőszekrény. Hirtelen eszünkbe jutott a számtalan fagyasztóban tartosíttott élelem. Nem volt melegvíz, hiszen a kazán is árammal megy. Elő kellett keresni a gyertyákat, elemlámpát. Kenyér ügyben előbb nem aggódtam, mert itt a sok liszt. Csakhogy a lerem villanyos…

Sokáig beszélgettünk, sztoriztunk, felidéztük a Ceausescu érát, amikor naponta elvették a villanyt, s mi a gyár közepén tüzet gyújtottunk, szalonnát sütöttünk, amíg vártuk, hogy visszajöjjön. Vagy otthon meggyújtottuk a gyertyát, s beszélgettünk, kártyáztunk, játszottunk, olvastunk. A beszélgetés most sem maradt el. Aztán gondolkodtunk, mit is csináljunk. Hüm, megnézzünk egy filmet? Áh, nem lehet, nincs villany! Na jó, akkor olvassunk az e-olvasón. Ja, az meg mindjárt lemerül. Elindult egyikünk-másikunk a fürdőbe, aztán visszatértünk elemlámpáért. Reggel a pult mellett álltam és néztem a kávészemeket, melyeket darálni akartam: a daráló némán visszabámult. A szennyest összeszedtem, betettem a gépbe, s akkor jöttem rá, hogy ez sem fog menni. Szóval igen-igen sok mindent köszönhetünk a villanyáramnak. Ami természetes a hétköznapokban, amíg működik minden. Most már minden rendeződött, visszaléptünk a megszokott kerékvágásba. Nem volt kellemes az élmény. A tegnap este a tudattól, hogy nincs áram, alig tudtunk elaludni. Pedig hát az alváshoz igazán nincs szükség rá… Most kicsit jobban becsülöm mint eddig, az áramot. S élvezem, hogy írhatok a neten, olvashatok, közben a mosó -és mosogatógépek csendesen zúgnak köröttem, kényelmet nyújtva őporszemségemnek.

Hozé Ármándó forevör!