Dologfalva egy széles folyó partján terült el. Szép, lankás volt a táj körötte, dús volt az erdő, a mezőn kövér kaszálnivaló sarjadt minden évben, a földeken minden megtermett, embernek, állatnak. Szorgos, jóravaló, imádságos nép lakta a falut. A házak rendezettek voltak, az udvarból minden portán konyhakert nyílt, az istállókban tehenek, lovak, ólakban disznók, s majorság. Öröm volt Dologfalván élni. Egyszer aztán új ember költözött a faluba. Beszélték, hogy gazdag emberek ivadéka, s az apja örökségét mind elpallta, éppeg annyi maradt, amivel egy házikót még meg tudott venni Dologfalván. Beköltözött az ember, s élt, de biza nem dolgozott, csak eljárt kocsmába, ide-oda, s mikor nyert a kártyán, hát volt pénze, mikor nem, akkor nem volt. Az udvarát felverte a gaz, az istálló, ól üresen állt, ahogy előző gazdája hagyta, mikor elköltözött erről az árnyékvilágról. Élelmet boltból vett, s a falubeliektől kuncsorgott, ha nem volt rá pénze.
Amikor az emberek kérdezték, hogy miért nem takarítja ki az udvarát, s csinál egy kis veteményt, hisz mégiscsak megterem benne ez-az, mindig azt válaszolta:
– Eh, az nem éri meg!
– De miért nem éri meg, Jóska?
– Mert azzal munka van. S dolgozol vele sokat, aztán mikor éppen hasznát látnád elpusztítja egy jegeseső, vagy a ragya veri fel, de olyan is lehet, hogy kiszárad. Akkor miért érné meg?
– Jól van, Jóska, de miért nem tartasz malacot, tyúkot, tojásod is lenne, húsod is, s nem kellene kuncsorogj.
– Ááá, az még úgysem éri meg! – érkezett a határozott válasz. – Hiszen bármikor megbetegedhet a disznó, elviheti a tyúkot a róka, s oda a gabona amivel etettem, se tojás, se hús.
Az emberek legyintettek, s nem vitatkoztak vele. Igen ám, de az emberek egy része elkezdett gondolkodni, s arra jutottak, hogy az is lehet, ennek a Jóskának igaza vagyon. Persze nem kocsmába járnának mint ő, hanem be a városba, gyárba, irodába, s nem kellene a földet túrni, ganét hordani, s élnének mint az urak, boltból. A gondolatot tett követte, s mind többen kerültek városba, úri állásokba, s mind többen mondogatták, hogy bizony, manapság nem éri meg vetni, mert nem biztos, hogy aratni tudnak, s nem éri meg tehénkét tartani, mert olcsóbb a bolti tej, s nem éri meg, csak eljárni a városba, s ott megkeresni a pénzt az élelemre, s ha jó sokat robotolnak akkor autót is vehetnek, amivel aztán bejárhatnak a városba dolgozni. Addig-addig mondogatta mindenki, hogy nem éri meg, míg a faluban egyetlen egy gazda maradt aki még vetett, aratott, s állatai voltak. Ezt a gazdát is mindig biztatták:
-Miska, te, gyere, mert csinálok neked helyet a gyárban. hagyd a földtúrást, hagyd a ganézást, fejést, kapálást, élj mint mi, mint az urak!
De Miska nem ment. Maradt a faluban, s amit lehetett mentette. A falu gyümölcsfáinak a termését összeszedte a földről, lekvárt, kómpotot főzött belőle az asszonya, disznókat tartott, majorságot, s élt szépen. Az emberek eljártak hozzá, s megvásárolták tőle azt, amit nemrég még ők is megtermeltek, s elégedettek voltak, hogy úgy élnek, mint a városi urak. Lassanként már nehezükre esett az is, hogy bejárjanak a városba, s otthagyták a gaztól felvert udvaraikat, a házaikat, s beköltöztek a városba. Eljártak az óriási boltokba vásárolni, ahol mindent lehetett kapni, s minden termék készen is volt, megfőzve, megsütve. csak melegíteni s enni kellett. De az emberek már nem örvendtek, hogy úgy élnek mint az urak. Szomorúak lettek, egybeszürkültek a betonnal, s vágyták a falujukat, az erdőt, a kaszálót, a folyót. De már nem volt visszaút, mert bekerültek a mókuskerékbe, s szürke fogyasztókká váltak. Néha némelyikük beült a puccos autójába, s kiment Miskát meglátogatni, s egy napi boldogság lett így a része. A falu neve is megváltozott, nem tudni ki cserélte fel a táblát, amin ez állt: Dologfalva. Mindenesetre immár ez fogadta a látogatót: Nemérimegfalva. S ez a név olyan nagyon szomorú, s úgy elfacsarintotta az emberek szívét, hogy úton, útfélen mesélik Dologfalva történetét, hátha más falvak megmenekülnek a Nemérimegfalva táblától. Sajnos azonban mind több ilyen nevű falu van.
Bár pár éve elkezdődött valami. Egy pár régi dologfalvi lakos összefogott, kiment az ősi faluba, s nagy titokban elkezdték felújítani a kidőlt oldalú házakat. S mikor készen lett, hazatértek, és elkezdtek szépen dolgozni: vetni, kapálni, tyúkocskákat, malacokat vásároltak Miskától, az istállók lassan megteltek, s a faluban életillat kezdett ismét terjengeni. Volt, amelyiket visszaszippantotta a város mókuskereke, de volt aki kitartott. Mind többen gondolkoznak hasonló cselekedeten, de a határban még mindig ez a tábla áll: Nemérimegfalva.
Hozzászólások