Ez az!- lá
ttam meg az út baloldalán, a bokrok között.
Mert bokrok között áll. És egyedül. Mintha erdőben állna. Pedig ez nem erdő, ahova jöttem, hanem egy temető. Az 1880-ban lezárt Szt.Marx temető, melynek utolsó lakója egy és ne-gyed évszázaddal ezelőtt költözött ide. Ezen a bokrok által benőtt helyen volt az egyik hatalmas tömegsír. Odalent a földben emberek százai (vagy ezrei?) nyugszanak. Csak egyetlen szimbólikus sírhant áll rajta, mely a tömegsírban nyugvók leghíresebbikének nevét viseli: W.A. Mozart.
Itt volt egykor a nagy gödör, ahova a 35 éves zseni élettelen testét is behajították a többi hulla közé s leöntötték azt klórmésszel. Dobtak rá néhány lapát földet s azzal elintézettnek tekintették a dolgot, várták a következőt. Még egy fejfa se jelezte hova került.
Senki nem volt jelen a hozzátartozók közül. Felesége is visszatért félútról, akárcsak barátai. Megijesztette őket a kemény tél, túl sűrűn hullt a hó.
Pár nap múlva Constanze asszony kiment ugyan a temetőbe, de érdeklődése nem járt sikerrel, az új sírásó nem tudta megmondani, hova, melyik gödörbe dobták bele férje holttestét.
Két évvel ezelőtt, amint egy szép képeslapot vásároltam Mozart sírjáról, a trafikusnő, látva nagy érdeklődésemet, azt kérdezte: tudom-e, hogy megtalálták Mozart holttestét?
Létezik?!- döbbentem meg.
Állítólag igen, de részleteket nem tud.
Azóta is nyitott számomra kérdés… Semmit nem hallottam többet róla.
Tény, hogy a sirhant csak szimbólikus. Mert nem nyugszik benne Mozart. Üres.
Mozart miatt jöttem el a Szt.Marx temetőbe. A kert üres volt, senki emberfia nem járt benne rajtam kívül. A sír is üres. Én mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül: Mozart szelleme kísért. Látni nem láttam, de éreztem, akár egy szellőt. Körülöttem lebegett. Ketten voltunk a temetőben, Mozart és én. Nem, nem beszélgettünk, csak éreztem, hogy jelen van…
Be kell vallanom, nem hagyott érzéketlenül a dolog, kissé féltem, ezért nem sokat időztem. Elkattintottam gépemet néhányszor s máris iszkoltam kifelé. Mozart elkísért a kapuig s várt, míg eltűnök “szeme elől“.
Azt hiszem, abba a bécsi temetőbe visszamegyek még. Mert azóta se megy ki a fejemből annak a találkozásnak az emléke.
Hogy hogyan kerültem oda? Egy véletlennek köszönhetően. A Központi Temetőben, melyet Ferenc József császár rendeletére nyitottak a városon kívül, s amelynek ma több lakója van, mint magának a városnak, valakitől megkérdeztem, hogy hol találom meg a hírességek nyughelyeit.
Itt vannak éppen szemben, válaszolta, s át is vezetett szívélyesen a szokatlanul széles út túloldalára: Beethoven, Schubert, Brahms és a Straussok, szépen gondozott sírjához. Wolfgang Amadeus Mozart olvasom az egyik sírköven. Felkaptam a fejem. Nem, én nem ezt ismerem, mondtam az illetőnek.
Hát igen, kezdte magyarázni, ez itt tulajdonképpen nem is sirhely, csak egy emlékmű, melyet Bécs városa emelt nagy fiának. A tulajdonképpeni nyughelye a Szt.Marx temetőben van. Dehát az a sír is…
Igen, tudom, üres. De én azt akarom látni!
Gyerünk oda, a Szent Marx temetőbe!- indultam gyors léptekkel a kijárat felé. De hogy találok el? Majd csak boldogulok. Úgy is lett. Boldogultam. S nagy élményben lett részem: találkoztam Mozarttal…
*
A teljes Mozart kollekció: http://www.ba-bamail.com/content.aspx?emailid=25002
Hozzászólások