Mikulás

Úgy esett, hogy Mikulás estéjét a gyerekekkel hármasban töltöttük. Morcultam eléggé, de attól még az uramnak gyűlésben kellett ülnie.

Péter és Borcsa már az autóban izgatottan találgatták, vajon járt-e a Mikulás. Biztos voltam benne, hogy nem. 🙂 Becuccoltunk, tüzet tettem, ebédet készítettem. A gyerekek előszobát takarítottak (másnap reggel nem találtuk meg a Péter cipőjét). És minden neszre reménykedtek.

A balga Mikulás előző este nem rejtette el az ajándékokat az előszobában, így egyenként kellett kicsempészni a kamrából végig a házon. A nadrágom zsebét megraktam müzliszelettel és észrevétlenül próbáltam osonkodni az előszoba felé. A cucc recsegett a zsebemben, a gyerekek hallották, irány az előszoba. Igyekeztem úgy haladni, hogy ne hajlítsam be a lábaim, robotként lépegettem.

A Mamikáéktól hozott csomagba betettem egy cetlit. Bal kézzel írtam rá, hogy kinek a Mikulásától érkezett. Borcsa meg is állapította, nagyon öreg ez a Mikulás, ha ilyen reszkető kézzel ír. Okozott némi fejtörést, hogy-hogy pont erre járt, ha pár száz kilométerrel odébb Zselykének is nagyjából akkor vitte az ajándékot. De nem mentünk bele a részletekbe. Borcsa fejében helyi Mikulások vannak: madéfalvi, zilahi, magyarfenesi s így tovább.

Lényeg a lényeg, hogy kétszer majdnem lebuktam.

Végül volt nagy örömködés, csillogó szemek. Remélem, nem ez az utolsó év, amikor átéljük a varázslatot.