Meséltem már első falusi “bemutatkozásom”? Tudni kell rólam, hogy echte városi lány vagyok. Nagyszüleim is városon éltek, s mindig irigykedve figyeltem az barátaim, osztálytársaim, akik hétvégére, vakációra hazamentek falura. Azóta éltem húsz esztendőt falun, s sokmindent megtanultam, például azt, hogy a tyúk csak szemért szalad felém, nem akar egészben megenni, s a ló is egy szelíd állat, bár ezt csak tavaly vettem tudomásul. A történet amiről mesélni fogok, még akkor játszódott, mikor hamvas leány voltam, s a volt férjem elvitt falura bemutatni a szülőknek. Izgatott is voltam, féltem is, de mégis örültem, mert hiába nőttem fel betonkockák között, ami szerintem nem természetes, hiszen a betont, az aszfaltot az emberek csinálták, a jó Isten a természet ölére teremtett bennünket., szóval hiába minden, én vágytam a falut, akkor is, ha féltem rovartól, tyúktól, tehéntől, kutyától, s a macska felé is csak óvatosan közeledtem.

Már a rozoga buszon boldog voltam attól, hogy zöldet látok, viruló tájat, gazdag termőföldet, aranyló búzát, s sok olyant amit akkor még nem ismertem. Leszálltunk a járműről, s a házig még gyalogolni kellett jó darabon. Mondanom sem kell, aszfalt nem volt. Ki-kibicskló bokával, s egyre porosabb lábbelivel haladtunk, s nekem az örömöm attól sem múlt el, hogy az ebek versenyt ugattak, míg a célhoz értünk. Túlestünk a bemutatáson, s drága apósom barázdált, napbarnított arcán huncut mosoly villant fel, amikor odaszólt anyósomnak:

– Klári, tálalj, s evés után mind kimegyünk megkapálni a törökbúzát. Fiatal, erős segítségeink vannak, s közben jól elbeszélgethetünk. – felém fordult, s elmondta, hogy bizony falun, mikor dolog van, akkor dolog van, nincs idő vendégeket abajgatni, menni kell kapálni, s egyéb hasznos dolgot csinálni. Majd télen, akkor lesz idő ücsörögni.

Anyósom kitálalta az ételt, amire ma azt mondanák, hogy teljesen bio, s önellellátásból származik minden falatja. Mert finom házi tyúkból ettünk húslevest, anyósom által gyúrt laskával, s másodikra saját disznóból tokányt, és igen, saját pityókából készült pürét. Minden saját volt, na, a kenyér is a kemencében süt, mi több a lisztet maguk őröltették. A kávéhoz a tej Riskából fejődött, s sorolhatnám az akkori csodákat, de nem erről szól az írás. Evés után felszedelőzködtünk, anyósom nézett nekem valami kapáláshoz jobban illő gúnyát, s kezembe nyomták a legkönnyebb kapát, s elindultunk. Jó messze, legalább három kilométernyire volt a megkapálandó törökbúza. Mire kiértünk én már ültem volna le, de restelltem ilyent csinálni. Megmutatták melyik sorba álljak be, s kapáljak. Ők is nekifogtak. Én a szemem sarkából lestem, hogyan csinálják. Vágták a földet s a zöldet. Nosza, én is nekiveselkedtem, s mire észrevették kikapáltam egy fél sorból a …. kukoricát.

Csóválták a fejüket, de szidást nem kaphattam, még elmarnak a fiúk mellől, ezért kitalálták, hogy elfelejtettek a tyúkoknak szemet vetni, ugyan , eriggyek haza, s legyek olyan jó, vessek a nyárikonyhából, az asztal alatti vékából a tyúkok elé kukoricát. S nem kell visszajöjjek, pihengessek, sétálgassak, amire csak kedvem van. Volt vagy száz tyúk, ha nem több. Én szíves örömest megtettem, mert a semmi kis munkától máris kérgesnek kezdtem a városi kacsóimat érezni, s sejdítettem már, hogy ejsze nem es olyan habos-rózsaszín ez a falusi élet. Büszke voltam magamra, hogy eltévedés nélkül visszaértem a házhoz, s meg es találtam a kukoricát. Két edényben volt a régimódi, alól egy polccal rendelkező asztal alatt. Én kivettem az egyikből jó vederrel, s kimentem, hívogattam a tyúkokat, gondosan nyitva hagyva a majorságudvar kapuját a hátam megett, hogy menekülhessek, ha a vérszomjas tyúkok szét akarnának szedni. Mikor az első marékkal szétszórtam, már nem felém futottak, s én önfeledten dobáltam nekik, élvezve újdonsült falusiasságom minden pillanatát. Amikor már a veder üres volt, érkezett meg anyósom, ziláltan, levegő után kapkodva a rohanástól, s berontott a nyárikonyhába. Haját tépve szaladt ki onnan, s sírva es fakadt, mikor az üres vedret a kezemben meglátta. Sebtiben tejet töltött pár tálba, s hamar a tyúkok elé tette.

De már késő volt. A rengeteg tyúkból olyan hét-nyolc maradt életben. Elfelejtette ugyanis mondani, mikor hazaküldött, hogy ügyeljek, mert az egyik edényben vetnivaló, mérgezett kukorica van… Ez volt életem első tyúketetése…. Eléggé rosszul éreztem magam, de anyósom még rosszabbul, mert ugyan kinyírtam a rengeteg gyönyörű tyúkot, de még csak nem is veszekedhetett velem, hiszen honnan is tudhattam én, hogy kétféle van az asztal alatt…