Éjszaka született az ötlet, a szikra: Mi volna… Mi volna ha…? Egész éjjel nem hagyott aludni. Festmények, azok volnának, rámákat meg láttunk elérhető áron az egyik üzletben, másnap délben pedig magyar istentisztelet Växjöben, s ez fontos (!), hogy utána, az istentisztelet után kávézás lesz.
Ez azt jelenti, hogy a templom mellett létezik egy vendégterem, ahol a résztvevők összegyülnek.
A többiek a házban békésen aludtak, én meg forgolódtam. És füztem a gondolatokat. Sorakoztattam a pro és kontra érveket.
A pro rész győzött.
Másnap reggel korán, amint felkeltek a “lányok“, kiléptem hozzájuk a teraszra, s bedobtam a kérdést: mi volna ha…?
Zsuzsa azonnal “fogta a labdát” s lelkesen rámondta: szuper!
Babi, a házi azt tette, amit én is tettem volna a helyében, nekifogott reszketni. Persze, hiszen a felelősség az ő vállára szállt. De nem mutatta. Legalábbis felém nem mutatta. Csak Zsuzsa tudta. Én nem vettem észre, hogy reszket. Én el voltam foglalva a magam gondolataival.
S akkor, az éjszaka született szikra beindította a gépezetet. Tíz órakor, mi hárman, nők már az üzlet ajtaja előtt topogtunk, vártuk, hogy nyissanak. A magunkkal vitt képeknek villámgyorsan rámát választottunk, percek alatt kész voltunk, bedobtuk az autóba, rohantunk haza, s neki a munkának!
János bontotta a rámákat, én illesztettem bele a megfelelő képeket, Zsuzsa ragasztotta s lezárta. Babi meg,- hát ő azt hiszem még mindig reszketett, de úgy, hogy én ne vegyem észre.
Egy óránk volt rá, 40 perc alatt már kész voltunk, így maradt időnk felöltözni is. János kihordta a csomagokat az autóba, ugrottunk mi is utána és repültünk. Vajon Babi még mindig reszketett? Gondolom, igen. Tán méginkább…
A vendégterembe érve János két asztalt a fal mellé húzott, s azokra gyorsan ráhelyeztük a berámázott képeket, meg az albumokat, benne szintén képekkel, melyeket ajándékozni vittem magammal. A többiek közben terítettek a kávézáshoz.
Kaffeé mit Kuchen,- így nevezik a németek. Mert errefelé is az a szokás, hogy istentisztelet után nem mennek haza rögtön,hanem még összegyülnek a vendégteremben egyet kávézni, meg beszélgetni. Betérnek egy kis tereferére.
Ilyen alkalmakkor gyülnek össze a magyarok. Havonta egyszer. S mivel ritka alkalmak, aki csak tud, résztvesz rajta.
Meg a Magyar Klubban találkoznak időnként, ha vendégszerepelni jönnek együttesek, meg néha bálokat is rendeznek a klubteremben.
A Växjö-i Protestáns Egyesület Jánosnak és Babinak köszönheti létrejöttét. S a lelkésznek, Molnár-Veress Pálnak, akinek nevét én már itthonról ismertem. Ő a főváros, Stockholm mellett lakik, onnan ingázik, autózik olyan 700 km-t, hogy megtartsa az istentiszteletet. (Persze ez a 700 km sokkal több időt igényel, mint nálunk, ahol 130-240 km-es sebességgel száguldanak. Ott átlag 70-80 km a megengedett sebesség.)
Ő, Molnár-Veress Pál nyitotta meg a kiállítást az asztalokhoz leült közönség elött, de mondani rólam nemigen tudott, hiszen ott ismert meg. Így át is adta nekem a szót.
Annyira belelendültem, hogy végül ő kellett félbeszakítson, alkalmat adva Bálint István bemutatására, aki a Váradról és Szilágyságról szóló vaskos köteteiről beszélt.
Én ekkora köteteket tán nem is láttam. Még.
A régi családi bibliánk volt szinte ekkora. De az is csak szinte.
Az előadását követő ismerkedés és kötetlen beszélgetés alatt hozzámlépett egy fiatalember a feleségével : Csókolom, Piri néni !
Felkaptam fejem, hiszen így engem csak régen köszöntöttek a tanulóim. Régen, fiatalkoromban, a kisdiákjaim. (Most, hogy megöregedtem, mindenkit arra kérek, hogy tegezzen. Mert szükségem van a fiatalításra.)
Tessék?!- néztem fürkészve a fiatalemberre. S mosolygó feleségére.
Te ki vagy? – nem tudtam, hova tegyem.
Nem tetszik megismerni? Egykori besztercei tanítványa, Láposi Jóska vagyok. Az árpástói, később dési papnak a fia.
Nem tetszik emlékezni rám?
Jaj, dehogynem! Hát hogyne emlékeznék, te drága gyermek! – öleltem magamhoz örömmel. Lehet még egy könnycsepp is megjelent szemem sarkában.
Ezt a meglepetést! Fent az északi Skandináviában egy kicsi magyar közösségben összetalálkozik az egykori besztercei tanárnő, aki már maga is Ausztriában él egy negyed évszázada, régi tanítványával, saccolom, olyan 30 év után…
Hadd mondjam el befejezésként, hogy a „Rögtönzött kiállítás“ után, mert ezután így fogom emlegetni, a Växjöi pps-t szétküldtem blogtársaimnak, meg néhány jóbarátomnak.
Júlia a blogomban így reagálta le:
Bátorkodom elmondani, hogy kedves, szívhez szóló együttlét volt az a svédországi.
Az előre jól megszervezett nagyszabású, esetleg tömegeket vonzó eseménynél lehet, hogy nem sikeresebb, de kedvesebb. Olyan, mint a pillanatfelvétel a fotóművészetben, meg a hirtelen/őszintén elejtett szó, a váratlanul felötlő mimika és gesztus a kommunikációban. Többet elárulnak az EMBERből is.
https://picasaweb.google.com/piroskaho/RogtonzottKiallitasVaxjoben#
Hozzászólások