M. Simon Katalin:
Közülük való szerettem volna lenni
Rövid lélegzetű falusi létem emlékeit
úgy őrizgettem, mint legszebb
meséskönyvem színes képeit.
Gyermeki lelkem mesébe palántált mindent,
amit a faluban láttam-hallottam,
s minél többet forgolódtam közöttük,
annál jobban csodáltam meséim hőseit,
és ami még több, közülük való szerettem volna lenni,
úgy járni-kelni, mint nyári napokon
a kapát vállán egyensúlyozó menyecske,
aki keszkenőjét kontya alatt hátra kötötte,
vagy téli zúzmarában a hárászkendős leány,
aki este a kapuban legényt ölelt.
Megbabonázva néztem a fazekast,
akinek keze egy maréknyi agyagból
a forgó korongon csecses korsót formált,
gyermekei körülötte nyüzsögtek,
míg anyjuk a fekete vaskályhán vacsorájukat főzte.
Az iskola más mesék otthona volt,
oda oldalukon lógó tarisznyával jöttek társaim,
s tarisznyájukból minden reggel a kopott padokra
tették otthoni életük egy darabkáját:
zsírfoltos irkák, mellettük elnyűtt olvasókönyv,
fából faragott tolltartójukban örökölt ceruzacsonkok,
s egy gömbölyűre kopott radírgumi.
A téli, fagyott almáik illatát még ma is őrzöm.
Már rég tudom, hogy mindez nem volt mese,
késő estig kapált a menyecske,
este a kapuban szerelmétől búcsúzott a lány,
szolgálni küldték, s a városból már vissza se jött talán,
a fazekas apró pénzért árulta edényeit,
s az asszony tüdejét kilyukasztotta a gond s a baj.
A vállon lógó tarisznya néhol iparkodással telt,
és gazdája a városban tovább tanult,
s ha néha nyugton hagyták tudományai,
egy kopott iskolapadról álmodott.
Hozzászólások