Szülői méltóságom teljes tudatában indultam el Debrecenbe, megvédeni ifjabbik magzatom a kirúgástól. A Refi egy jó iskola, az én gyerekeim is jó fiúk voltak. A legkisebb királyfi a bátyja után érkezett oda, ahol már a családnév ismerős volt, s várták es szeretetvel. A nagyobbik királyfi akkor már egyetemista volt, s a Refi udvarán volt a teológusok kollégiuma, ott lakott. Ennek a későbbiekben lesz jelentősége. Szóval be lettem hívatva, hogy elmondják, miért rúgják ki az ifjút. Két igazgatóval kellett tárgyalnom, s előtte 200 kilométernyit vonaton zötyögnöm. Tulajdonképpen tudtam az egész történetet, sőt, pironkodva vallom be, bűnrészes voltam. Ugyanis az történt, hogy a kisfiamat igazságtalanság érte, s én nem egészen törvényesen tudtam a pártját fogni.

A Refi kollégiumában az volt a szabály, hogy ha valaki valamilyen eseményre szeretett volna elmenni, akkor összegyűjtött egy bizonyos létszámú embert, akik szintén menni akartak, megszervezte az egészet, s ha a kollégium igazgatója jóváhagyta, mehettek. Magzatom kedvencei érkeztek akkoriban Debrecenbe, nevezetesen a Lar pour l’art társulat. Heteket töltött azzal, hogy megszervezze, beleadott apait, anyait, s sikerült is minden, tökéletesen. Aztán mikor odaállt az igazgató elé, hogy íme, megfelel a szabályoknak, s kérte, hogy írja alá az engedélyt, a nagybajszú, nagytekintélyű ember nemes egyszerűséggel annyit mondott:

-Természetesen, aláírom, csak egy nevet húzok ki a listáról, a magáét, Lakó.

Nem szerette a gyermekeimet. Már előtte a nagyfiamat sem. A hosszú hajuk volt az oka, tudtuk. De magyarázd el a kamasznak, hogy a szabályzat nem tiltja, de a tanárnak nem tetszik, s vágja le… Egyik sem vágta le… Szóval nem engedte el, pont őt. Hétvégén hazajött a gyermek, s elpanaszolta hogy járt. Vasárnap estére kellett visszamennie a kollégiumba, vasárnap este volt az előadás. Gondoltam egy merészet, egyik barát anyukájával megbeszéltem, hogy előadás után alhat ott a fiam, s még orvosi igazolást is szereztem neki, a kollégiumba pedig betelefonáltam, hogy csak hétfőn délután érkezik Attila.

Ez szép és jó volt, a műsor nagyon tetszett neki, csakhogy valaki meglátta, elárulta. Hát ezért nagyon felháborodtak, és ki akarták rúgni a gyermekem. No, én el is mentem. Hát ha hívtak, el kellett. Mikor megérkeztem a Refi udvarára már nagyon kínozott a szükség, s szépen bementem Pisti fiam szobájába a mosdóba. Onnan, mikor elérkezett az óra, egyenesen az igazgatói iroda elé siettem. Energikusan bekopogtam, a kikandikáló titkárnőnek elmondtam, hogy engem ide hívtak, s én jöttem porontyot menteni, mire ő arra kért foglaljak helyet a folyosón, majd szólítanak. ücsörgött ott még pár szorongó szülő, de senki nem beszélgetett. Mivel az idegeim pattanásig feszültek, tudatában lévén annak, hogy bár igazságtalanul bántották a gyerekem, én mégiscsak törvényt szegve álltam mellé bűntársnak, le s fel sétáltam, nem ültem le.

Éveknek tűnő percek után behívtak, az iskola és a kollégium igazgatója is ott volt. Bő fél órás tárgyalás után, amikoris, ha tehették volna talán tenyerest is osztogattak volna, adtak még egy esélyt Attilának. ( Aztán ott érettségizett le ) . Én belül remegve az átélt izgalmaktól, de profi színészeket meghazudtoló külső keménységet mutatva, határozottan felálltam, s kezet nyújtottam az iskola méltóságteljes igazgatójának, s fordultam kifele az ajtón, amikor megláttam, észrevettem… Csak egy villanás volt, de tudtam, mielőtt felfoghattam volna, hogy baromi nagy a gáz…Ekkor már tudatosan arra fordultam, azaz hátranéztem. Bő kétméteres vécépapír lebegett utánam, mint egy uszály. Senki nem szólt, hogy vegyem már le, valószínűleg a mosdóban becsípődött szalagot… Pedig egészen biztosan mindenki látta. Az igazgatók is. Egy határozott mozdulattal hátranyúltam, letéptem az uszályomat, s édesen elmosolyodva csak ennyit kérdeztem:

– Bocsánat, van itt valahol egy kuka?

Fülig pirult mind a kettő. Én csak belül pirultam. Kívülről ugyanolyan méltósággal vonultam ki, mint be.