Magány

 

 

 

 

 

D. Nagy Éva írása: Magányosan, társtalanul

 Életem egy társtalan szakszában keletkezett ez az írásom. A személyes tapasztalaton kivül egy kedves barátom egyre másra kudarcba torkoló próbálkozásai   „ihlettek meg“…

Az egyedüllét a hatalmas üresség érzését kelti. Hiába próbálod egy másik ember hiányát valami mással kitölteni, esetleg csak ideig-óráig sikerül. Van aki „ajándékokat“ vásárol magának, evéssel „vigasztalódik“, más (sajnos) az alkoholhoz vagy drogokhoz fordul, vagy egyéjszakás kapcsolatokba menekül. Ki-ki a maga egyénisége szerint próbál pótlékot találni a magányára. Az „életrevalóbbak“ sportolnak, klubbokba járnak, segélyszolgálatoknak dolgoznak, megkisérelnek hírdetések útján valakit találni.

A szomorú igazság az, hogy az igazi társ hiányát, az emberi melegséget és közelséget semmi sem pótolja. Ideig-óráig tompul a fájdalom, eltűnik az üresség, de aztán újra rád tör a magány.

Annyi magányos ember van (statisztikai adatok szerint 11 milliónál több csak Németországban), ebben a rohanó világban egyre több és több, de nem hallják egymás „segélykiáltásait“ és nem találnak egymásra.

Klubbok, különböző szervezetek, a médiák üzletet csinálnak mások magányából. Találkozókat szerveznek, a legmodernebb technika segítségével keresik az „igazi“ társat, jó pénzért mindenkit áruba bocsátanak, de az esetek többségében nem sikerül a „párosítási akció“.

Mi lehet ennek az oka ???

Talán az, hogy magányunkban egyre jobban lelki sérültek leszünk, egyre sértődékenyebbek, sebezhetőbbek, félénkebbek, elveszítjük a rugalmasságukat, az alkalmazkodóképességünket.

Vagy talán az, hogy az elvárásaink egyre nagyobbak, a „jövendőbelit“ a sok álmatlan éjszakán szőtt álomképhez, vagy a régi, mostanra már idealizált társhoz hasonlítjuk, aki már nem él, vagy már nem velünk akar élni.

Sok-sok akadálya van egy új párkapcsolat kialakításának, mert a megalkuvás csak ideiglenesen segít.

Mennél idősebbek vagyunk, annál rigolyásabbak leszünk. Ha nem együtt öregszünk meg, nehezebben tudjuk elviselni a másik rigolyáit, a másik ráncait, petyhüdt testét , az öregségét, nehezebben tudunk azonos hullámhoszra kerülni, hiszen nincsenek közös emlékeink.

Csak aki idős korára is meg tudja őrízni a kiváncsiságát (az újat megismerni akarását), fiatalos gondolkodását, rugalmasságát, nem megalkuvó, de egészséges kompromisszumokra is képes, – csak az találhat Ìrt a magányára.

A keserű órákban is arra kellene gondolni: ahogy a jó elmúlik, ugyanúgy elmúlik a rossz is. Vagy a Nap, még ha felhők mögé is bújt, de ott van a helyén!

Nem feladni a reményt, a keresést, – ez néha nagyon nehéz, de ha nem így gondolkodunk, nem is lesz, nem is lehet esélyünk a magány halálos szorításából egy másik ember ölelő karjába jutni.