Galambszürke volt mindene. A haja, a szemöldöke, a szeme, a csibe – pihék az orra alatt, a szoknyája, a finom csipkével diszített selyemblúza, a cipője, az esőernyője. Még az illata is olyan galambszürke-szelíd volt. A szürke szépségét mutatta ő, mindenfelé. Az ember megnyugodott a közelében. Bőre szinte áttetsző volt, s az apró ráncok belerajzolták szürke kis életét az arcvonásaiba. Sosem volt férjnél, csak jegyben járt valamikor. Kedvese eltűnt a háborúban, de ő nem adta fel a reményt, hogy egyszer visszatér. Egymás után kosarazta ki a kérőket, s észrevétlenül telt el felette az idő. Unokahúgai, s azok gyermekei szerettek hozzá járni. Mindig finom étellel várta őket, tipegett, topogott körülöttük, s teát szolgált fel délutánonként, vajas teasüteménnyel, elegáns, leheletvékony porcelán csészékben, horgolt terítős diófa kisasztalon. Vászonszalvétája volt csak, megvetően beszélt az eldobható, silány papírszalvétáról. Aranykeretes pápaszeme mindig az orrán volt. és soha senki nem látta neglizsében, mindig élére vasalt szoknyában, ingben-blózban volt, patentül megfésülkődve, bármikor állított be hozzá valaki. A lakása is erről a precizításról árulkodott, mint ahogy minden rajta és körülötte.
Éppen a barátnője volt nála, egy csendes délutánon teázgattak, amikor csengettek. Madárcsont néni meglepetten kapta fel a fejét, senkit nem várt. Felállt, akkurátusan megigazgatta szürke szoknyácskáját, végigsimított a haján, s elindult a bejárati ajtóhoz. Mielőtt kinyitotta, még végigsimított az ajtó tejüvegét takaró függönyön, mert idegesítően elcsúszott egyik fele. Az ajtóban magas, hófehér, de dús bajszos, gondosan fésült, öltönyös férfi állt, puhakalapját idegesen tördelve kezében. Lodenkabátját átvetve tartotta egyik karján.
- Kezit csókolom, Lujzika. – szólalt meg mély, dörmögő hangján.
- Károly! Uram Istenem, Károly…. – suttogta halálsápadtan Madárcsont néni, s állt ott megkövülten, nézte a kedvesét, a jegyesét, akit várt a hosszú évtizedek alatt, de valójában ő maga is úgy gondolta, hiába.
Kényszerítette magát, hogy kiegyenesedjen, mosolyt kínozott az arcára, és betessékelte a férfit a nappaliba. Mire a barátnője elé értek, már teljes nyugalommal szólalt meg:
- Elza, kedvesem, bemutatom a vőlegényem, Károlyt. – S elpirult, mélyen, sötéten, ahogy utoljára bakfiskorában.
Elza összecsapta a tenyerét, és nem tudta, hova legyen csodálkozásában. Egy ideig még sápítozott az eset felett, aztán szerencsésen észbe kapott, és hazament, magukra hagyva a jegyeseket. Jó ideig zavartan kérdezgették egymást, de hamar túlléptek a megdöbbenésen, és roppant mód boldogok voltak, hogy ha így, későn is, de ismét együtt vannak. Károly orosz fogságban volt, s bizony, ottfelejtődött. Bonyolult és hosszú történetével nem untatom az olvasót, a lényeg, hogy a városba érve gyorsan kiderült számára, hogy Lujzika, élete szerelme, nem ment sose férjhez. Nem ütközött nehézségbefelkutatni a menyasszonyát, s íme, itt ülnek kettesben, turbékolnak, mint annak idején.
Rövid időn belül megtartották az esküvőt, szigorúan csak a családtagok jelenlétében. Madárcsont néni ismerősei, barátai, rokonsága nem ismerte többé meg a szürke kis asszonyt. Huncut frufrut vágatott magának, feketére festette a haját, színes, kissé talán túl színes ruhákban kezdett járni, harsányan nevetett és beszélt, s büszkén feszített férjeura oldalán. Azonban idő teltével a csinos frizura elhanyagolt lett, kinőtt alatta a szürke, csúnya kontrasztban a feketével, a színes ruhák gyűrötten, hanyagul lógtak Madárcsont nénin, arca beesett, szürke lett, s csak néha lehett látni, amint zsemléért indult a pékségbe, egyedül. Károlyt mintha elnyelte volna a lakás. Csak a néha betévedő rokonok látták, hogy még mindig ott van, él. Ilyenkor csodálkozva figyelték, amint Madárcsont néni ugrál körülötte, lesi a kívánságait, és rohanva teljesíti azokat. Lujzika szeme félelmet tükrözött, s ezért meg-megkérdezték tőle, hogy minden rendben van-e, de ő azonnal, és ellentmondást nem tűrően rikácsolni kezdett, hogy persze, mit gondolnak, már ezt a kis boldogságot is elirigylik tőle?
Egy esős szeptemberi napon történt. A környéken lakók megdöbbénésére Madárcsont néni borzasan, neglizsében, mezítláb rohant ki az utcára, és ordítozva toporzékolt, kezében óriási, véres késsel:
- Megérdemelte! Igenis megérdemelte! A mocskos gazember! Az aljas mocskos gazember!
A rendőrök is nehezen tudták lefogni, és elvinni a kapitányságra. Károlyt sok késszúrással találták meg, vérbe fagyva. Soha nem derült ki mi történt. Madárcsont néni a tárgyaláson is csak beismerő vallomást tett, de részletekbe semmiféle kérlelésre, fenyegetésre nem volt hajlandó bocsátkozni. A börtönben horgolni kezdett, csodás gallérjait kapkodták a rabtársak. Finom, kicsi szürke asszonka lett belőle újra. Szürke rabruhába élte le szürke kis életét.
Hozzászólások