Szerda reggelre szakorvoshoz voltunk rendelve. Némi gyomorideggel, de elővigyázatosan három kórházi pakkal érkeztünk a vizsgálatra, egy a lánynak, egy a fiúnak, egy nekem. Mindkét gyerek egyformán rosszul volt. Két óra várakozás pont elég volt arra, hogy eloszlassa a kórházi befekvéstől való félelmemet. Az első óra után már csak arra vágyakoztunk, hogy jöjjön az orvos, s vizsgálja meg a kellőképpen kiéhezett, unatkozott gyermekeket.
A szakember úgy ítélte, Borcsának maradnia kell. Az eddig beszedett antibiotikumok nem hatnak a tüdőgyulladásra, gyanús. A leány elvarázsolódott: juppi, végre ő is kórházba kerül! Péter otthon kúrálódott Piri mamával. Borcsa másodszor akkor tört ki üdvrivalgásba, mikor meglátta az ötágyas kórtermet: juppi, itt fogunk lakni! Ez a picike ágy csodálatos! Itt fogunk anyával aludni! Juppi! Végre lesz neki is pillangó a kezében! Hurrá! Leszívják a véremet! Juppi!
Igyekeztem átvenni a juppi-érzést, nem ment. De a leány nem hagyta magát. Másnap kiderült, a tüdejében levő váladékból mintát kell venni. A frász tört ki, mikor elmagyarázta az orvos az eljárást. De jött az újabb juppi: végre lesz műtétem nekem is! – örömködött a leány. Anya, azt szeretném, ha mindig itt laknánk – mondta nagy boldogan, én meg zokogtam befele, s vigyorogtam kifele.
Gombóccal a torkomban keltem a beavatkozás reggelén. Borcsa továbbra is hozta a boldog formáját. Egyszer csak hozzám bújt: Anya, nagyon félek! Most jól megvigasztalom, gondoltam. Mitől, Borcsikám? Hát attól, hogy a kórház udvarán a forgóhinta ismét tele lesz kicsi gyerekekkel, s nem pöröghetek gyorsan. Hm, igen.
A beavatkozás után, a fülorrgégészetről a kedvenc kórházunk felé tartva, kissé kábultan dudorászta az autóban: Virágéknál ég a világ…
Hát ég, mindig.
Hozzászólások