Elindultunk a Nyeregbe. A borvíznél parkoltunk, kiválasztottuk a legmeredekebb útat, s kaptattunk felfele majnem négykézláb a két gyermekkel. Meghökkentettük a népeket. Ismerjük az aprónépet, hamar megunták volna a kacskaringós, ráadásul hosszú utat.
Elől Péter ment, a csapatkapitány, azán Anya, Borcsa és a sor végén Apa. A dombtetőn megpihentünk, nézelődtünk. Aztán be az erdőbe. Az út tele volt tobozzal, lelkesen gyűjtögették. Megérkeztünk a kápolnához, beköszöntünk. Ahogy ereszkedtünk a Nyeregbe Borcsa elvesztette a kicsi őzikéjét. Lila a neve és természetesen láthatatlan. Péter a nagy láthatatlan kutyáját vesztette el, Pici névre hallgat. Kerestük egy darabig. Aztán megtaláltuk mindkettőt, örültünk nekik.
A Nyeregben fújt a szél erősen, de nem hagytuk magunkat. Lassanként mindenki megérkezett. Péter kártyázott egyet a lányokkal, barangolt az erdőben, Borcsa cipelte a zsák szemetet, amit ketten gyűjtöttünk össze. Bámultuk a siklóernyőket.
Hazafele a hosszabb utat válaszottuk. Fáradtan bandukoltak lefele. De mindenki elért az autóig a saját lábán a saját hátizsákját cipelve. otthon Borcsa kidőlt. Péter azt hitte, nem álmos. Elment csirkét etetni, leheveredett a fűbe a ketrec mellé, kalapját a szemébe húzta, s elaludt.
Hozzászólások