Gyermek- és fiatalkorom tulajdonképpen két, homlokegyenest különböző, részre oszlott. Ma erre csodálkoztam rá, és arra, hogy a két szakasz közötti éles törés hogy is nem vágta el az elmém épségének a fonalát. Szüleim boldog házasok voltak, és harmonikus kapcsolatukba előbb a nővérem, majd én érkeztem meg, végül, de nem utolsó sorban a húgom. Tényleg boldog volt ekkor a gyermekkorom. Nyaralni jártunk, minden évben két hetet a hegyekben, kettőt a tengerparton töltöttünk, mindenünk megvolt, s szerető, törődő szülőkkel, széles rokonsággal, nyájas nagymamával, sok kuzinnal voltunk megáldva, s erre a boldogságra csak Édesanyu súlyos asztmája nyomta rá a bélyegét, mely időnként alattomosan feltört, és rohamot okozott, s mely végül a halálba kergette, nagyon fiatalon, mindössze 36 esztendősen. Ekkoriban Romániában még jól élt a nép, a boltok tele voltak minden jóval, a jegyrendszernek hírét sem hallottuk, mindenkinek lakása, munkája volt, ez az a pár esztendő volt, amikor a kommunizmus még nem tombolt nagy erővel, és inkább az előnyeit élveztük és éreztük, mint a hátrányait, főleg mi, gyerekek. Aztán mikor még egy hónap volt hátra a tizenkettedik születésnapomig, Édesanyu váratlanul, és mindenki számára megdöbbentő módon belehalt az asztmájába, a XX. században. Erről a hirtelen halálról aztán később mást is elmondtak nekem, de ezt nem szeretném részletezni.
Szinte ezzel egy időben kezdődött a Ceausescu által “aranykornak ” titulált korszak, amikor a boltokból sorra eltűnt minden, a jegyrendszert bevezették, és a szekuritáté is sűrűn kezdte elvinni a hajnali órákban a “felforgató elemeket”. Mondhatnám, hogy a csengőfrász ideje volt ez, de nem lenne igaz, hiszen az áram is ritka vendég volt a háztartásokban, mindegyre lekapcsolták, mondván így spórol az ország. A boldog gyermekkor végéhez ezek a dolgok is hozzájárultak, s az én drága Édesanyám helyét elfoglalta a mostoha, aki, mi tagadás, mostohán is bánt velünk, s bár felnőtt fejjel igyekeztem neki mentésget találni, ez bizony nem sikerült. Egészen egyszerűen gyűlölt bennünket, s ennek megfelelően is bánt velünk. Én elkezdtem kamaszodni, nővérem már nem élt otthon, húgom még aprócska volt, s más menekvést abból a szörnyűségből nem láttam, mint elszökni, csavarogni, barátoknál meghúzni magam, sőt, ekkoriban szoktam rá a dohányzásra is , “haverkodó” mostohám unszolására ( bár, hála Istennek, ettől most már két éve megszabadultam ). Hogy miért írom ezeket le, s teszem nyilvánossá? Mert nemrégiben már másodszor fenyegetett meg az akkori mostohám, hogy úgymond “kiteregeti a szennyest”. Véleményem szerint nincs mit kiteregessen, mert ezek a dolgok szomorúak bár, de nem szégyellnivalóak, vagy ha mégis, hát nem én vagy a testvéreim kell szégyelljük magunkat.
Szóval én elkezdtem szökdösni otthonról, apámék állítólag a miliciával kerestettek. Szerintem ha tényleg kerestek volna, meg is találnak, hiszen tudták kik a barátaim, hol húzhatom meg magam, illetve amikor nem jutottam be barátokhoz, mert az ők szüleik nem engedték meg, hogy ott alhassak, akkor bizony kinn, a szabadban, parkok padjain aludtam, s nappal a város környéki kukoricásból loptam a kukoricát és nyersen ettem. Nem, büszke sem vagyok rá, hogy ilyesmire fanyalodtam, de nem is szégyellem, hiszen egy kiskamasz voltam pusztán, akit az élet vihara erősen megviselt, és nem volt számára más menekvés. Egészen addig, míg a nővérem ezt a helyzetet már nem nézhette, és magához vett. Próbálta a húgom is elhozni onnan, de sajnos nem sikerült, csak rövid időre, és mostohám aljas módon visszaszerezte. A torkom elszorul amint e sorokat írom, és nem magam miatt. A húgom miatt. És így, felnőtt fejjel, rettenetesen sajnálom, hogy nem tehettem semmit az érdekében, akkor sem, ha nagyobb voltam, hiszen ha nagyobb is, de mégiscsak egy gyerek… És az élet nem engedte, hogy mellé álljunk. Ezt soha nem tudom annak a nőnek megbocsátani, aki ezt tette velünk. Akinek nem volt elég az, hogy apám feleségül vette, minket is kellett kínozzon. A részletektől a nagyérdeműt megkímélem, ha nem muszáj, nem írom le, mi volt az, amit tett konkrétan, hiszen ő még él, a szüleimmel ellentétben, él és fenyegetőzik, átkozódik, még mindig. Csak azért nem írom le a részleteket, hogy ne kerüljön emiatt kellemetlen helyzetbe. De ha rákényszerít, megteszem.
A végére még leírom, hogy meggyőződésem, hogy nem véletlenül úsztuk meg ép lélekkel ezt az egészet. Isten ott fenn van, és figyel. Minket megmentett. Talán őt is megmentené… Talán ez marad az én nagy bűnöm, hogy neki, egyedül neki ezen a kerek világon, nem tudok megbocsátani. Hát kiteregettem a “szennyesünk” egy részét. Ezzel az írásommal semmi mást nem akartam megmutatni, csupán azt, hogy már túl vagyok azon, hogy féljek az ilyen fajta fenyegetőzésétől, már nem az a kamasz kislány vagyok, aki rettegett tőle. Már nem félek szembenézni a gonosszal.
Hozzászólások