M.Simon Katalin versei:
A csodaszarvas
Jött az ösvényen
Büszkén, ékesen.
Megrázta lombját
Az erdő, felébredt,
Meddő hegyekből
Források törtek,
Duzzadt vize
Szikkadt patakoknak,
Alélt völgyekben
Új virágok nyíltak.
Eloszlott aggálya
Az égi kegynek,
Új értelmet nyert
Az emberélet.
Székely hittel
Kerítést állítanak, s kaput nagyot,
Hogy karvaly szemektől védjék a portát,
Mutassanak Istennek hódolatot,
S a világ szemét elkápráztassák.
A nagykapunak, ha sarkig kitárják,
Szénásszekér nem éri széltét, magasságát,
Az utcaajtón ki békével megy be,
Békével fogadják, s amikor kimegy,
Útjára kérik az ég áldását.
Hogy viharok ereje a kaput ki ne döntse,
A zábékat mélyen beássák a földbe,
A két kaput gerendával összefogják,
Fölötte tető a fának hasznára,
Alatta “fölös” galambok tanyája.
Kapufába vésik díszes faragással
Az idő hazug mozdulatlanságát,
A göröngyös utat, mely mögöttük, s előttük áll,
Konok akaratát ősi hagyatéknak,
A hitet, hogy létük sziklavár.
Az alábbi, a vershez igen találó linket Judit küldi, Mezőtúrról:
Hozzászólások