Az ünnep szombatjára összejött a család. A gyerekek már 4 napja készítették elő a terepet a nagyszülőknél. Nagy volt a viszontlátás öröme. Együtt készülődtünk az ünnepre. Ekkorra már Borcsa is megértette, hogy karácsonykor nem az ő szülinapját ünnepeljük, hanem a Kisjézusét. December elején ez még nem volt egyértelmű.
Sakkoztam az angyalt rendesen. Lejárt a biztonságos délutáni szundik ideje. Péter és Borcsi csak az oviban alszik. Más megoldást kellett találni. Miki tata délután a műhelyben beállította a fát, ráaggatta a szaloncukrokat. Estére testületileg templomba készültünk. Elsőnek indultunk. A tervezettnél tíz perccel korábban. Ez pont elég volt arra, hogy a család hátramaradt 4 tagja kiangyalkodja a fát.
A templomba túl korán érkeztünk, ahogy illik ilyenkor. A karzaton ültünk és vártunk. Fél órát. Meglepő módon békésen. Az aggodalmaim, miszerint az istentisztelet kezdetekor el kell hagynunk a templomot, szerteoszlottak. Mindenki jólnevelt volt. Borcsa az apja kebelére hajtotta fejét, s mély álomba szenderült. Péter nemigen tudta eldönteni, hogy ki mellett üljön, ez okozott némi gyúródást. Időnként Miki tatához akart menni, máskor pedig haza. A vizet mind megitta. Csendeséjre Borcsa is felébredt, Péter elcsendesedett. A sötét templomban az adventi koszorú fényénél meghatódva dudorásztuk a dalt.
Istentisztelet után keresztapának örült a gyerekhad, olyannyira, hogy Péter nagy izgalmában elbogárzott a sötétben. Kétszer is. Nem volt egyszerű a tömegben rátalálni.
Az angyal megjött. Úgy látszik jók voltunk.
Ui: Itt jegyzem fel az utókor számára, hogy Szenteste Peti 7 darab töltöttkáposztát vacsorázott.
Hozzászólások