Iskola

Péter megkésett beszédfejlődéséről eddig nem sok szó esett. Több-kevesebb lelkesedéssel és sikerrel évek óta dolgozunk a problémán. A helyzet javul, de még nincs rendben.
A legjobb az egészben az, hogy a fiút abszolút nem zavarja, vígan kiáll szavalni, nem érdekli, hogy rajtunk kívül senki nem érti. Hála Istennek.

Az iskolát évekkel ezelőtt kinéztük. Pont nekünk való, a gyerekekkel differenciáltan foglalkoznak, a bálnát nem versenyeztetik az elefánttal, s így tovább. El is mentünk a nyílt napra. Túl sok gyerek volt, de nem aggódtunk nagyon. Minden érdeklődőt behívtak személyes beszélgetésre. Fel is vonultunk hármasban, korán érkeztünk. Sütött a nap. Péter galambokat etetett a templom előtt. Sütkéreztem a padon csukott szemmel, s arra kértem a Jóistent, hogy oda vegyék fel a gyermeket, ahol neki a legjobb. Emberileg ez tűnik a legjobbnak, tehát erre gyúrunk, de Ő mégiscsak jobban tudja.

A labirintus folyóson bementünk egy kedves terembe. Elbeszélgettünk, s bár konkrét válasz csak egy hét múlva volt esedékes, az jött le, hogy nem fognak felvenni. Megértettük, nem terhelhetik túl a pedagógust. Szülőként nehéz volt szembesülni gyermekünk másságával. Fájó szívvel ballagtunk a macskaköveken. Be is caplattunk az első boltba, s vettünk kókuszos habcsókot. Begyúrtuk. Talán az segít. Nem segített.

Kétségbeesve kezdtünk keresgélni tancit, iskolát, egyeztettünk logopédussal, iskolapszichológussal. Végül a falusi iskolánkra esett a választás. Kis közösség, Peti ismeri az osztálytársait, ideális osztálylétszám, kedves tanci és megússzuk az ingázást.

Eltelt egy hét. Türelmesen vártunk. S megjött a várva várt telefon: felvettek. Izgatottan várjuk az új tanévet. Milyen lesz Petinek az iskola? Lesznek-e barátai? Elfogadják a gyerekek? Meg fogják érteni? Hogy fogunk 8-ra bejutni a városba?