Éva küldte az alábbi összeállítást:
Szép Ernő
ÍGY SZERETTEM VOLNA ÉLNI…
Én úgy szerettem volna élni,
Minden halandóval beszélni.
Mindenkinek nevét kérdezni,
Mindenkinek szívét érezni.
A járdán osztani virágot,
Tegezni az egész világot.
Megsímogatni ami állat,
Érinteni minden fűszálat.
Imádni végtelen sereggel,
A napot ha fellángol reggel.
És énekszóval összejönni,
Az esti csillagnak köszönni.
S testvéri csókkal hazatérni.
Én így szerettem volna élni…
Szép Ernő költő, író, újságíró, a Nyugat munkatársa 130 éve, 1884 június 30-án született Huszton. Hajdúszoboszlón, Debrecenben és Mezőtúron járt iskolába, egyik tanára fedezte fel költői tehetségét, s az ő támogatásával jelent meg az Első csokor című verseskötete 1902-ben. Az érettségit nem tette le, Budapestre költözött, és újságíró lett. Különböző élclapok közölték bökverseit, volt címíró a Hermes Banknál, A Hétben is jelentkezett versekkel.A háború után született meg legjobb és legismertebb műve, a Lila ákác, amely a régi Budapest szellemiségét akarta maradandóvá tenni. A műből maga az író készített színpadi változatot, amely hatalmas sikert aratott, és máig kedvelt darabja színházainknak. Két ízben film is készült belőle, először 1934-ben, majd 1972-ben.
Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla, és mostanában éppen újra felfedezzük mint a modern, abszurd irodalom hazai előfutárát.
Ady Endre egyik legjobb barátja volt, de ugyanúgy tartozott Molnár Ferenc legszűkebb baráti körébe is. Babits kezdettől fogva nagy költőnek tartotta, Hatvany Lajos a hazai városi irodalom egyik főalakjának. Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiákban, mint a kabarék színpadán. Ő maga pedig rendkívül szerény modorú, kis termetű, sovány ember volt, aki félszeg mosollyal mondotta el ironikus véleményeit az emberekről és az eseményekről. Aki ismerte, szerette, mindenki nagyra becsülte, de azért senki sem vette egészen komolyan. Ő maga sem vette egészen komolyan sem magát, sem a világot. Fura gesztusait anekdotákként mesélgették. Például amikor katonaidejét leszolgálva, az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatták, akkor szokásos volt, hogy az új tisztek valamiféle — lehetőleg német — jelmondatot véssenek kardjuk pengéjébe. Szép Ernő hadnagy úr pedig a liberalizmus közismert, de nagyon nem harcias jelszavát vésette a kardra: „Leben und leben lassen!” (Élni és élni hagyni.)
Egész költészete is az emberszeretet jegyében, kissé érzelmesnek, kissé furcsának, egyszerre könnyesnek és mosolygósnak alakult. A Nyugat körében senkinek nem volt oly sok köze Petőfi népi hangvételű egyszerűségéhez, de ugyanakkor a kabarék városias csúfondárosságához és a csak később keletkező újabb modernség képtelenségeihez. Sohasem volt igazi ellensége, üldözöttként még üldözőit is igyekezett megérteni, és üldözői sem gyűlölték személye szerint. De valójában nem tartozott senkihez, és magányos jelenség irodalmunkban.
Amikor ötvenkilenc éves korában, már régóta betegen, meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét. Élete végén csaknem elfeledett volt, és csak az irodalom értői tudták, hogy jó költőként élt és halt meg. Körülbelül egy évtizeddel a halála után, amikor a nagyvilágban már divatos volt az az abszurditás, amely nem egy játékában hangot kapott, hirtelen újra észrevettük, milyen nagy értéke Szép Ernő a mi irodalmunknak. És amikor észrevettük benne a korai abszurdot, azt is észre kellett vennünk, hogy akkor is jó költő, amikor nem abszurd, amikor a szelíd emberség nevében egybefogja azt, ami népi, és ami városi, amikor meglátja és megbocsátja az emberi gyarlóságokat.
Hozzászólások