“Jaj, olyan szép rucit kaptam ajcsiba!” Háromszor olvastam el a mondatot, mire megértettem. Komolyan mondom, mind gyakrabban érzem azt, hogy szótár kell a mostanság használt “magyar” nyelvhez. Az olyasmit, mint a csiripöri ubisalival, s napszemcsi bézbolsapival, már-már kezdem érteni. De még mindig érkeznek újdonságok. Arról nem is szólva, amikor annyira helytelenül ír valaki, hogy egészen egyszerűen nem lehet megérteni. Ha esetleg szóvá teszi az ember lánya, hogy ugyan már, tessék pettyet odafigyelni a szép magyar anyanyelvünkre, s legyetek szívesek nem belerondítani, akkor bizony jön a fejmosás, hogy azt mondja: “Nyelvnáci vagy!” , aztán: ” Nem mindenki nyelvtehetség!” , majd a kedvencem: ” Az a fontos, hogy jó ember vagyok, mindegy hogyan írok!”; persze mindezek ékes, helyetelen  írással. Hogy jön a helyesírás a “jóemberséghez”? Valaki magyarázza már el nekem, mert sehogy sem fér abba a nyelvnáci fejembe! Attól, hogy valaki jó ember, még kicsit odafigyelhet arra, hogyan ír nyilvános felületen.

Az a helyzet, hogy tulajdonképpen igazuk van. Nyelvnáci vagyok. Nagyon bosszant, sőt dühít, amikor valaki annyira nem becsüli édes anyanyelvünket, hogy képes belerondítani. És nem, nem arról beszélek, amikor valaki félreüt egy billentyűt, vagy nem veszi észre, ha kimaradt egy betű. Beszélek arról, amiről fentebb is írtam, a ruci, ajcsi, kajcsi és társairól, valamint a muszályról, az ö szintén részvételről, az abólról, itről, és a többiről. Ezek számomra fájdalmasak. Bántóak. Nem is tudom mit várok attól, hogy időnként kiírom magamból ezeket a dolgokat. Talán semmi egyebet, csupán egy kis megkönnyebbülést. Mert, azt hiszem, változásra nem számíthatok.

De azért Hozé Ármándó forevör, nyájas olvasó! Ó, és köszcsi, hogy olyan arcsik voltatok, és elolvastátok a blogcsimat!

 

Szájbermamcsi