M. Simon Katalin: Hűség

Fejembe lépett, mint gondolat,
s nem hagy nyugodni e hűvös hangalak.
Arcomra mosolyt derít, s kényszerít,
játszam vele. Egyre izgalmasabb a játék,
ha nyelvész lennék, lehetne komor tudomány.

Részeire bontom hát e fogalmat,
s lám, az alap „hű” megragad,
elmerülök fényes értelmében.
Hű, hűség, hűséges,- bővítem tovább,
és ízlelgetem jelentésüket,
majd a hangokat betűkre váltva,
immár papíron gyönyörködöm
a szavak hullámzásában.

Azonban, kalandra vágyó elmém
tovább fűzi a gondolatot,
és kedvenceimet megcsonkítva
újraképez gyökeret, s ad új értelmet.
Hűtlen, hűtlenség, hűtlenkedés –
hallom belső hangomat,
s elkészítem szürke arccal,
papíron az új lajstromot.