Kiválaszottuk január leghidegebb vasárnapját, s elmentünk lovagolni. Meg akartuk tudni, honnan van a falunkbeli szoborpark újévi lovaglására beharangozott ló. A szomszéd faluból. Ez azért pont jó, mert Péter izomtónusgyengeségére az úszás és gyógytorna mellett erősen javallott a lovaglás. De eddig nem találtunk erre való lovat, gazdát a közelben. A városi lovazás pedig meghaladja erőinket. Szóval ezért dacoltunk az időjárással.
A szél fújt, csodáltam, hogy nem penderítette le az alig 20 kilós gyermekeinket a ló hátáról, amikor kapaszkodás nélkül üldögéltek a nyeregben. Borcsának Guba jutott, egy szép hucul ló. Élvezte is a leány, hogy a bundaruha ellenére meg tudja érinteni az orrával a ló sörényét, ügetés közben el tudja kapni a földről dobott labdát, repülés közben (kitárt karokkal ült a nyeregben) sem pottyan le. A végén ügyesen leszállt egyedül, ahogy mondták. A lónak adott egy murkot, s azóta is Gubáról álmodik.
Péter egy jó magas, Király névre hallgató magyar sportlovon ült majdnem egyenes háttal. Csípőre tett kézzel, felemelt kézzel, s ő sem pottyant le. Pedig legutóbbi lovas emlékeink szerint tartani kellett a hátát annyira instabilan ült egy pónin. Szóval nincs minden veszve.
Szétfagytunk. A forró tea jól esett. Azóta lótartásról győzködik apát, aki könnyen befolyásolható, ha állatról van szó. Egyedül az én józanságom segít a földön maradni. 🙂
Hozzászólások