M. Simon Katalin: Hazatérés
Egy zsombékon ült. Felhúzott térdét átkarolva, bámulta, a fűzfabokrok mögül előkanyargó Kisküküllőt, amint az fegyelmezetten siklott tova mély medrében. Néha egy bottal valamit karcolt a homokba, aztán, hogy idegen szemek elől elrejtse, gyorsan kitörülte a firkát.
A déli nap hevesen tűzött. Tikkadt fűszálak, falevelek tűrték alázatos mozdulatlanságban a forróságot. A csendben csak a lóherék virágaival incselkedő darazsak zümmögését hallotta mindaddig, amíg a falu felől feltűntek a libák. Kitárt szárnyakkal rohamozták meg a magas partot, és fülsiketítő gágogással leszálltak a folyóra. Amint a víz megérintette testüket, ismét elcsendesedett a táj. A libák élvezték a víz hűvösét. Nyújtott nyakkal alámerültek, fölfelé meredő lábukkal és farktollukkal egyensúlyoztak, majd zsákmánnyal csőrükben kikapták fejüket a vízből, és helyrebillentek. Az asszony mosolyogva követte a jelenetet. Mintha szeme előtt a dédmama falvédőjén levő kép elevenedett volna meg.
Elbűvölte a fürdés örömében tobzódó ludak látványa, a távolból fehérlő sziklás oldal, az erdő, amely a túlsó parton magasodott a falu fölé. Érezte, hogy átöleli a múlt…
**
Felpattant helyéről, ruháit egy mozdulattal a zsombékra dobta, és őzgida kecsességével szaladt a vízbe. Egy ideig hagyta, hogy testét szelíden simogassa a folyó, aztán engedett a csábításnak, és elmerülve a mit sem sejtő habokban, erőteljes karcsapásokkal úszott szembe az árral. Amikor elfáradt, a hátára fordult, és élvezte, ahogy a víz lassú ringással sodorja. A libák a tulsó part felé húzódtak, és nyugalommal tűrték, hogy a sajátjuknak vélt területre egy számukra ismeretlen idegen hatoljon be. Csak halkan méltatlankodtak, amikor látták, hogy az idegen fejjel lefelé merül a mélybe, lábát fegyelmezett mozdulatlanságban az ég felé feszítve a víz színén. Aztán erőteljes csobbanás, és újra feltűnik a feje, hogy kipihegje magát, míg lábával a víz alatt egy helyben biciklizik. Aztán egész testével merül a víz alá, és pár méterrel távolabb bukkan fel újra.
Szerette ezt a folyót, gyermekkorának folyóját, s míg játszadozott vele, újra gyermeknek érezte magát.
***
A nap már az ég alja felé tartott, amikor kijött a vízből. Percekig álldogált a mezőbe nyúló parton, tekintetével simogatva az ismerős tájat, majd elnyúlt a fűben, és hagyta, hogy gondolatai szabadon kószáljanak. Az alkony hűvöse térítette vissza a jelenbe. Arcán érezte a mező széna illatú leheletét, és hallotta, hogy a közelben egy tücsök ismerős dallamot muzsikál. Lelkét elárasztotta a hazatérés öröme.
Seres László:
Nagyon mélyről, a szív bugyraiból íródtak e gondolatok, kicsit elmerengve, belefeledkezve a tájba, az andalítóan elringató nyár meleg hőpaplanába, nézve a körülvevő természet csodálatos léleknyugtató képeit. Ez a pillanat az a lelkünkben, ami nosztalgiára késztet, időutazásra a múltba keresve mindazt, ami elmúlt, aminek felidézése is örömmel tölt el, ami nyugalmat áraszt, s az örökös hazavágyás reményét lebbenti fel előttünk.
Magával ragadó a csend, a lét letisztult egyszerűsége, a felsejlő gyermeki álmok varázsa, mely mindig ott van a szívben, ha képes az ember önmagába nézni. Örömmel olvastam e kis karcolatot egy kimerevített képet, életképet, mely lehet bárkié, aki ezt olvassa. Olyan, mint egy “Honvágy vers” mondhatnám, tele lírával, érzelmet-keltő és hangulatot megfestő képekkel, mely a múló pillanatot érzékelteti, vágyakat ébresztőn, hogy legalább ízeit visszahozza.
Hasonló gondolatokról éppen tegnap tettem fel egy verset a facebookra. Nosztalgiáról, honvágyról, szülőföldről, hazai tájakról, ami beivódik örökre az ember lelkébe. Ajánlom szíves figyelmetekbe: (A vershez egy régi Kunszentmártoni látképet találtam, ami gyerekkoromból származik, s most akadtam rá valahol)
Nem csak megérkezni…elmenni is …nehéz…)))
AKI EL SE MENT
Aki el se ment, azt vissza sose várják,
nem sírnak utána, elébe se mennek,
csak féltik, mint az öreg diófa árnyát,
ha nekifeszül a zúgó fellegeknek.
Elmentem én is, de mégis itt maradtam.
A ház, az utca, a tér ma sem enged el.
Dús gyökérzettel a rögök befogadtak,
velem mozdulnak a mélyben elevenen.
Tudom, ki hol élt, kié volt egy-egy porta,
hol a bolt, a fodrász, hol sült a friss kenyér.
Anyám kezétől lett áldott minden morzsa,
mozdulata ma is a sejtjeimben él.
Nem számít sors, régmúlt, pusztító enyészet,
a Körös, a híd, a “túl-át” ismerős még.
Tudom, a seregély melyik fán rak fészket,
hol meredek a part, merre vezet ösvény.
Hogy kúszik a mélyből víz fölé a szeder,
s úszik tovább a reszkető békanyálon.
Megtisztul bennem a múlt, ahogy öregszem,
s gyógyírt hoz kínomra, hogy többé ne fájjon.
Bűneim öntudatlanul sokszor meggyóntam,
könnyen elkerülhető vermekbe estem.
A Veres-kereszt gyepén gyerekkoromban
gyakran feloldozott a kőbe zárt Isten.
Anyám kérte, esdve, sorsomról ő dönt,
s mint a vásott kölyök előre köszöntem
neki, vártam, hogy mikor dől le a kőtömb,
hogy hálából a sebeit bekötözzem.
Még nem tudhatom, hogy milyen az öröklét,
hol végpusztulás lángjába fullad a nap,
de a kereszt áll még égbe szökő kőként,
s ott a folyó szívemre omló part alatt.
Velük vagyok, a múlt faragott kincseit
így őrzi halvány, pislákoló fény bennem
éltetve egy kicsit, hogy melegítsen is
az emlék. Ha már mindent elveszítettem.
Hozzászólások