Egy hetes vakációs kiszállás után szállítottuk haza a gyerekeket, jó sok pakkal. Szombat este van, épp elállt az eső. Az utcánk korcsolyapálya. Villámzsömi nem tud megbírkózni vele, ezért gyalog veselkedünk neki. Sötét van. Péter az első lépésnél elvágódik. Arcra. Ordít. Oda is szalad valaki, megkérdezni, nem kell mentő. Megtapogatom a gyermek arcát, nem folyik semmi (na jó, könny igen), a fogai megvannak, mozog mindene. Nem kell. Talpra állítjuk a legényt. Újra elvágódik. Akkorra már apa is odaért, egy adag cuccal, kituszkolódunk a havas útszélére, kapaszkodunk a kerítésbe, s mendegélünk felfelé.
Otthon szermrevételezzük a gyermek fején növögető dudort. Borcsa szerint csuda jó, mert Péter unikornis lesz. Borogatjuk, hátha mégsem.
A leányt bántja, hogy nem esett el, mert őt nem sajnálja senki. Hangosan zokog.
Hozzászólások