Halas

Pénteken ovi után felkerekedtünk, a szomszéd falu pisztráng tenyészdéje felé vettük az irányt. Volt nagy móka s kacagás a sok gyönyörű aranyhalat látva. Egyik medencétől a másikig futkároztak a gyerekek, csodálták a fickándozó pisztrángokat. A bácsi ki is fogta nekünk, amit kértünk, jól bezacskózta, indulás haza.
A halak az utastérbe kerültek, ott rázták a zacskót Borcsa lába alatt:

– Édes kicsi halacskáim, nemsokára hazaérünk, s minden jó lesz! – vigasztalta őket a leány.

Nem tudtuk, hogy magyarázzuk el, hogy azért na, izé, nem a fürdőkádban fogjuk tartani, hanem szombaton némi vendégsereg kíséretében jól megebédeljük.

– Apa, ezek nagyon huncut halacskák, úgy fickándoznak – szőtte a szót Borcsa -, ne aggódjatok, kicsi halacskáim, mindjárt vízbe teszünk titeket.

– Á, ezek a halak nem bírják a vizet – mondta hidegvérrel Apa.

– Képzeld Péter, a halak nem bírják a vizet – szólt a leány, aki teljes bizalommal hitt az Apjának.

Mire felkanyarodtunk a Verőfényre Borcsa vidáman konstatálta, hogy a halak megnyugodtak, nem is olyan rossz nekik a zacskóban.