Ez is az Éva anyaga:
Mi történt?
Régen úgy volt, hogy ha valami finomat sütöttünk, vittünk belőle a szomszédnak is. A gyerekeket nyugodtan rá lehetett bízni a szomszéd nénire. Ha segítség kellett, mindig akadt valaki aki segített. Ha valamink hirtelen kifogyott, egyszerűen kölcsönkértük a melletünk lakótól. Ha egy barátunk, ismerősünk háza elött vitt el az utunk, becsengettünk, mert egyszerűen sértésnek számított, ha nem ezt tettük volna. Ha otthon volt, örült nekünk, behívott, gyorsan megkínált valamivel, – mert valahogy mindig akadt valami, ha nem más egy csupor tea – és beszélgettünk.
Beszélgetni mindig volt alkalom, idő, kedv. Beszélgettünk otthon, a buszon, a villamoson, a vonaton, a munkahelyünkön, sorállás közben, bárhol és bárkivel. Egyszerübben éltünk, nem akartunk mindennap bizonyítani , állandóan divatos lenni, hanem figyeltünk egymásra, érdeklődtünk a másik iránt, kiváncsiak voltunk az embertársainkra. Mindez olyan természetesen , ösztönösen történt, anélkül hogy előre elterveztük, megterveztük volna. Sokszor csak úgy átszaladtunk a barátnőnkhöz, barátunkhoz és kiöntöttük a lelkünket.
Szép volt. Számítottak ránk és mi is számíthattunk másokra. Sok időt töltöttünk egymással, mégis nagyobb háztartást vezettünk, mint most, állandóan sütöttünk-föztünk, kertészkedtünk, befőztünk, kirándultunk, vendégeskedtünk, beszélgettünk és mégis valahogy mindenre és mindenkire volt időnk.
Mi történt velünk? Mi történt a világgal?
Hiszen az élet könnyebb lett. Háztartási gépeink vannak, nem kell kézzel mosni, dagasztani, legtöbb helyen nem kell fát vágni, szenet hordani, befűteni. Sok a félkész termék, gyorsabb a közlekedés, a mobiltelefonok révén bárhol elérhetőek vagyunk. Elméletileg több időnk kellene legyen mint azelőtt, de nincs.
Állandóan szaladunk, rohanunk. Sokszor mintha csak munkából állna az életünk. Elharapódzott a közöny, a nemtörődömség.
A szomszédok, főleg városon, nem is ismerik egymást.
Vendégeskedés csak hónapokkal előbb, pontosan leszögezett „forgatókönyv“ szerint zajlik.
Néha még telefonálunk egymásnak, de azt sem olyan sokszor mint régen.
Levelet már nem írunk, csak sms-t és email-t. Kapcsolataink a virtuális világba tevődtek át, mert kényelmesebb, nem kell mindig magunkat adjuk.
Folyton rohanunk és a végén már nem is tudjuk, hogy hová.
Állandóan dolgozunk, megpróbálunk sok pénzt keresni és a végén kiadjuk az orvosságokra.
Gyűjtünk, mindig mindenre szükségünk van, ami másnak is megvan, pedig a végén úgy is mindent itt hagyunk.
Túl sok tárgy vesz körül és egyre kevesebb igazi barát.
Nincs időnk vagy félünk kimutatni az érzelmeinket és a végén elfelejtjük azt is, hogyan kell szeretni, élni, boldognak lenni….
*
Elolvasásra ajánlom a SLászló hozzászólását:
http://blog.erdely.ma/horvathpiroska/2016/08/09/gondolatmorzsa/#comment-86517
Hozzászólások