Már indulni kellett volna, de még javában tombolt a meccs. Hogy ki miért hisztizett, már nem emlékszem. Mentő ötletem támadt: menjenek kettesben a fodrászhoz. A lelkesedés leírhatatlan, gyorsan kapkodják magukra a cuccokat. Péter zsebébe pénzt gyúrok. Lekísérem őket az utcavégéig, kézenfogva átmennek az úton. Megegyezünk: nem mehetek be, ők majd mindent elintéznek, Péternek egy nyírás, Borcsának egy fonás.
20 perc ácsorgás után mégis bemegyek. Borcsa szája be nem áll, Babi élvezi (mértékkel valóban élvezhető, sajnos az urammal már túl vagyunk adagolva). Alakul a fonás, Borcsa sírna, hogy fáj, de nem teszi, kényszeredetten mosolyog a türköben. Péter is sorra kerül. Ahogy megérkeztek, fizetett, úgyhogy már csak a cukorka van hátra.
Hazafele arról diskurálunk, hogy apa mit fog szólni a gyönyörű frizurákhoz. El fog ájulni – egyeznek meg a gyerekek.
Hozzászólások