Diófák megtekintve, virágkoszorú megfonva, kismacskák megnyakászva, tengerimalacok megetetve. Vasárnap délutáni program békességben kipipálva. Boldog Családi Kör van. Zötykölődünk hazafele az autóban.
Fagyikat már indulás előtt beígértük. Jobb helyet nem találván, megállunk egy bevásárló központban. A gyerekek hangos csatakiáltások közepedte lavíroznak a polcok között. A pénztárnál Borcas a bevásárlókosárba kívánkozott. Apa nem akarja, én berakom. Inkább ott, mint kiszaladjon a parkolóba. Kotorásszuk a pénztárcából a pénzt, egyszercsak puff. Borcsa a kőpadlón fekszik és üvölt.
Kirohantam vele. Örültem, hogy üvölt. Jó jel. Legalább él. Tapogattam a fejét, nem volt véres, a gerince egyenes. A tarkóján dió nagyságú (a témánál maradva) bibircsók nőtt. De ezt csak később vette észre. Apa. Rá is nyomtunk egy fagyit. Ijedten indultunk haza. Lestük, jön-e a róka. Lassan magunkhoz tértünk. Az első benzinkútnál kiraktuk az autóból: Borcsa, menj. Stabilan járt, nem szédült. Újra lemostuk a könnyeket, illetve Péterről a csokifagyit, már ahonnan lejött. A pólójáról például nem. A leány fejére vizes borogatás került.
Hazafele Borcsa dudorászni kezdett, beszélt az ablakkal. Tudtuk, nagy baj nem lehet. Tisztáztuk az esetet. Borcsa ugrált a kosárban – vallotta be töredelmesen. Felvilágosító szónoklat megtartva. Többet egyszem gyereket sem teszünk bevásárlókosárba, legalábbis ezekből az elevenfajtákból.
Hozzászólások