Fáskamra

“Szalmavirág a mennybolt”

Részlet Galambos Viktor könyvéből:

A tél közeledtével gondoskodni kellett a fűtőanyag beszerzéséről. Ez abból állt, hogy apám elment az utca sarkán levő Varnusz féle fatelepre és a Korona utcában levő Hladek fatelepere, megnézni milyen fájuk van. Aztán megrendelte a fél vagon fát. Tölgyet – a cserépkályhák fűtésére -, bükkfát – a konyha- és fürdőszobakályhákba -, valamint “spandli”-nak valót begyújtáshoz. Miután a fa megérkezett a stráfkocsin, berakattuk a fáskamrába. A kocsival mindig érkeztek emberek is, akik abból éltek, hogy az utcára nagy halomba ledobott fát betalicskázták a fáskamrába és szépen felrakták, úgy hogy majdnem az ajtóig tele volt.
A házban két cserépkályha volt, mindkettőben “ler” amit víz melegítésére és néha alma-, vagy gesztenye sütésre használtunk. A mosakodáshoz való vizet minden reggel ott melegítettük, és miután a kályha bemelegedett egy székre tettük a lavórt, minél közelebb a kályhához és ott mosdottunk. A fürdőszobába egyszer egy heten volt csak begyújtva a régi rézkazán alá. Ezt a kazánt apám folyton javítgatta forrasztásokkal, mert bizony gyakran szivárgott belőle a víz. Volt egy mosdó a fürdőszobában is, de csak hidegvíz csap volt rajta, és kizárólag kézmosásra használtuk.
A begyújtáshoz a kályhákba a “sparher”-ben előre kellett fát aprítani, aztán egy újságpapírra rátenni egy kis hamut, arra petróleumot önteni, mellé tenni két aprófát és arra keresztben a spándlit – aztán meg lehetett végre gyújtani a papír szélét.
Ami megmaradt ebből a fűtésmódból, az a sült alma illata, a meleget árasztó cserépkályha, amelyen az ember a hátát melengette ha bejött a hidegről. A sparherden sütött tésztadarab – amit mi gyerekek akkor kaptunk, mikor metéltet készítettek a konyhában – és reggelenként begyújtás előtt a kályha tisztítása a tollseprűvel és a hamulapáttal. Persze a piszkavas sem hiányozhatott a kályha mellől és az előtét vasláda, hogy a véletlenül kiesett parázs ne a padlót gyújtsa fel! Ez a kályhaelőtét, piszkavas, hamulapát, egy díszes készletet alkotott, amely nem hiányozhatott egy cserépkályha elől sem.
A nagy esemény nekünk gyerekeknek az volt, mikor a kéményseprő kitisztította a kályhát – levéve a tetején levő cserepeket, azután egy különleges lapáttal és kefével kiemelte a lerakódott hamut, kormot a járatokból és végül agyaggal visszaragasztotta a fedőcserepeket. Utána persze nagytakarítás következett, mert minden igyekezet dacára a finom korom-hamu-por mindent belepett a lakásban. De ez semmi volt ahhoz képest, hogy pár évenként át kellett építeni a kályhát. Ilyenkor teljesen szétszedték és újra rakták, kipótolva a járatok kiégett samotttégláit, az elhorbult öntöttvas rácsot vagy ajtót. A tisztítást mind gyakrabban kellett megejteni, mert a háború évei alatt és főleg utána a tüzifa egyre ritkább és drágább portéka lett.
A fát később felváltotta a brikett és a szén, aztán a kommunista világban a barnaszén, a tőzeg – amely egy – kettőre eltömte a kályhát és folyton büdös füst szivárgott belőle.
Emlékszem, mikor egyszer az irodának – ahol dolgoztam – rendeltünk tőzeget és reklamáltam, hogy a fele föld, a válasz az volt, hogy ha csak a fele föld, akkor a jobbikból kaptunk! A bőségnek ebben a korszakában az irodában a nadrág alatt egy kötött gyapjúnadrág volt rajtam, a munkaköpeny alatt pedig egy prémbélés, a fejemen sapka, de ez sem tudta megakadályozni, hogy a kezeink dagadtra ne fagyjanak a “jól fűtött” irodában, amely a bölcs és felbecsülhetetlen értékű irányítás szerint, háromezer kilókalória tüzelőanyagot kapott köbméterenként egy évre! Volt olyan is, hogy saját pénzünkön vett szalonnával mentünk a vállalati autóval az erdőbe hasábfáért, amit aztán a pincében mi fűrészeltünk el kézifűrésszel. Ennek legalább az volt az előnye, hogy végre megmelegedtünk.
Otthon az újítás az volt, hogy le kellett bontsuk az egyik cserépkályhát és egy szénkályhát állítottunk be a helyére, amit mikor a gyerekek még kicsik voltak, még éjjel is fűteni kellett, ha kint tizenöt – húsz fok volt a nulla alatt. Azután az egyik nagybácsi szerzett egy Jugoszláviából csempészett olajkályhát és elkezdődött az olaj korszak.
Először is beszereztem az ócskavastelepről egy pár kiszuperált hordót, amelyek lekerültek a pincébe és az utcáról gumicsövön engedtük le a fűtőolajat. A csövet meg kellett szívni és ma is emlékszem a fűtőolaj rémes ízére, amikor elkerülhetetlenül az ember szájába került egy pár csöpp. Azután minden nap a kézipumpával egy kannába szivattyuztuk az olajat és betöltöttük a kályha tartályába, amely csodálatosan egyenletes meleget biztosított mindaddig amíg égett, de ahogy eloltották – a cserépkályhával ellentétben, amely órákig tartotta a meleget – azonnal kihűlt. Most már nem volt szénbűz a lakásban, legföljebb a kezeinknek vagy a ruháinknak volt petróleumszaga.
A konyhában is megváltoztak a dolgok a sparherd helyét átvette a petróleum főző, most már a konyhában is petróleumszag terjengett és mivel fa már nem volt, a sütést is a petróleumfőzőn oldottuk meg, az úgynevezett csodafazékkal. Azután megjelent a gázrezsó és eget-földet megmozgattunk, hogy egy “Aragáz” palackot beszerezzünk. Még máig is rejtély előttem, miért haragudtak a kutyák annyira az aragázos emberre, talán a szaga miatt? Aztán bevonult az első gázkályha, aminek már sütője is volt és a “csodafazekak” az ócskavasba kerültek. (Nem a szemétbe, mert szinte semmit sem dobtunk ki abban az időben – erről még ma is nehezen szokunk le.)
Azután blokkba költöztünk. Központifűtés és melegvíz! Olyan hőség volt, hogy kinyitottuk az ablakokat és minden nap lehetett fürdeni, tussolni. Mikor az egyik kollegámat – aki falun lakott – rá akartam beszélni, hogy vegyen lakást a városban, – azt mondta, hogy ő akkor fűt amikor akar és akkor melegít vizet amikor szüksége van rá, nem pedig amikor mások akarják. Később értettem meg milyen igaza volt, mikor a fűtést pár órára korlátozták – a melegvizet is – így aztán mindenki egyszerre használta és csak langyos volt a legjobb esetben is. Majd következtek azok a csütörtök délutánok, amikor se áram, se víz sem fűtés nem volt és mivel se gyertyát, sem petroleumot nem lehetett kapni, a dunna alatt feküdtünk a sötétben. Ez nagy mértékben támogatta a tervbe vett nemzetszaporító programot.
Ezek az emlékek. Most beállítom a légkondicionáló hőmérsékletét, megnyomom az indító gombot és a többi az ő dolga, akár tél van, akár nyár. Itt surrog mellettem és az egész lakásban a beállított hőmérséklet van. Igaz, ez is csak akkor, ha működik – meleget csak a cserépkályha tartott. Persze erről nem hogy gyerekkoromban, de még fiatal koromban sem hallottam. Az első kis légkondicionáló berendezést a minisztériumban láttam az egyik vezérigazgató szobájának az ablakán.
A gáz megmaradt a konyhában főzésre, a palack eltűnt. Valahol a házak mellett van egy földalatti nagy tartály, amit a gáztársaság feltölt időnként, mi csak a gázóra által mutatott fogyasztást kell kifizessük. Ezt telefonon kell betáplálni egy robot-készülékbe, persze a hitelkártya számával együtt, de erről majd ha pénzről lesz szó.
Ma a kályhánk sütője már villannyal működik, beállítható a hőmérséklete és ha melegíteni kell valamit, akkor a mikrohullámű kályhát használjuk.
A melegvíz korlátozás idején a fürdőszobába is szereztünk egy villanyboylert – ezt is Jugoszláviából csemészték – és mikor kiégett a melegítő-ellenállás óriási probléma volt a kicserélése. Az egyik gyárban kellett öntetni egy új fűtőtest féleséget a helyettesítésére.
Itt már beépített villanyboylerrel kezdtük – napkollektoros villanyboylert használunk most is, amely az év nagy részében ellátja forró vízzel az egész háztartást, kizárólag a napenergia felhasználásával.