Ezeregy éjszaka meséi
M. Simon Katalin:
A Kakashegy meséje
(Eredeti monda feldolgozása)
Erdély északkeleti sarkában létezik egy szép város, melynek neve Beszterce.
Valamikor, réges-régen, a Beszterce határában lévő dombok egyikére egy király fényes palotát építtetett. Sok palotája közül ezt kedvelte legjobban, mert a környező dombokon a besztercei nyár már akkor is temérdek almát, szilvát, körtét érlelt, az ősz bőséggel csorgatta aranyszínű szőlőlevét a hordókba, s az erdők télen-nyáron számos vadállatot neveltek a vadászok örömére.
Amikor ennek a királynak az egyetlen fia felcseperedett, apja elküldte a világba, hogy keressen magának feleséget. Járt a királyfi jobbra, járt ő balra is, körbejárta az egész világot, de kedvére való leányt sehol sem talált. Hazatért hát kereső útjáról, de továbbra is azon tépelődött, mitévő legyen, hová mehetne még, ahol megtalálhatná élete párját.
Amikor belefáradt a gondolkodásba, tarisznyáját nyakába, puskáját vállára akasztotta, és elindult vadászni. Ment ameddig a lába bírta, keresztül-kasul járta az uradalmi erdőt, de mintha a föld nyelte volna el a vidék valamennyi madarát és az összes vadakat, egy se akadt útjába. Elcsigázva a sikertelen kóborlástól, leheveredett egy fa árnyékába, és úgy elaludt, mint a bunda. Álmában egy ősz öregember jelent meg, és felfedte előtte a erdő titkát. Rézfejű sárkány garázdálkodik a környéken, előle bujkálnak az erdő lakói. Ez a szörnyeteg elapasztotta a forrást is, ahol az állatok ittak.
De nem elégedett meg ennyivel! A szomszéd faluból elrabolt egy lányt, aki azonban semmi áron nem akart feleségül menni hozzá, ezért büntetésből az erdei kút fedeléhez bilincselte, és a kulcsot szárnyának legerősebb pikkelye alá rejtette. Meg akarja törni az emberek és az állatok erejét, hogy ő kénye-kedvére uralkodhasson majd az erdő fölött. Az állatok napok óta szomjaznak, és az a szegény lány se bírja már sokáig, hacsak nem téved arra egy bátor vitéz, aki kiszabadítja rabságából. Ha lehull a bilincs, lehull a sárkány rézfeje, és fejével együtt odalesz az ő ereje is. Így az állatok újra szabadon élvezhetik majd az erdő ajándékait. Ezeket mondta az öregember, aztán ahogy megjelent, úgy el is tűnt a királyfi szeme elől.
Aludt, ameddig aludt a királyfi, mígnem egy csodálatos dal felébresztette álmából. Nyomban el is indult abba az irányba, amerről a dal szállt feléje, és nemsokára megpillantotta a kúthoz bilincselt lányt, aki olyan szép volt, mint a tavaszi reggel, gyöngéd, mint a frissen hullott harmat, és éneke úgy zengett a szomorú csendben, mint egy erdei dalos madáré. Akkor a királyfinak eszébe jutottak az álombeli öregember szavai, és már ugrott is, hogy kiszabadítsa rabságából a lányt, amikor rettentő szárnysuhogással a kút fedelére ereszkedett a rézfejű sárkány. Ám a királyfi nem mozdult helyéről.
– Nem hátrálsz meg, mi? Megjátszod a hős emberfajzatot? Tűnj el a szemem elől, amíg jól megy dolgod, mert ha nem, én mondom neked, nagyon megbánod! – üvöltötte irtózatos hangján a rézfejű szörnyeteg.
De a királyfi nem hátrált egy tapodtat se, hanem szemrebbenés nélkül a sárkány arcába kiáltotta számon kérő szavait:
– Hogy merészeled rettegésre ítélni az erdő lakóit, és ráadásul éhen-szomjan rabságban tartani ezt a lányt?
– Mindjárt megmutatom én neked, hogy kivel van dolgod! – remegtette meg most az erdőt hangjával a sárkány, és akkorát suhintott szárnyával, hogy nyomban kialudt a nap fénye, és koromsötétségbe merült a világ.
Amikor a királyfi szeme megszokta a sötétséget, a kút fedelén megpillantott egy apró fényes tárgyat, de a sárkányt már nem látta sehol.
– Ez egy kulcs, a bilincs kulcsa! A sárkány veszítette el! – villant agyába a felismerés, és azon nyomban kiszabadította a lányt.
Amint a bilincs leesett a lány kezéről, a sárkány rettegett rézfeje is leszakadt, és ezzel véget ért a szörnyeteg uralma az erdő fölött. Az állatok előjöhettek rejtekeikből, a madarak szabadon röpködhettek, a csorgó pedig újra csorgatta vizét az erdő lakóinak örömére. A sárkány rézfejét pedig elvitték a kovácshoz, aki a királyfi parancsára rézkakast öntött belőle, amelyet kitűztek a palota legmagasabb tornyára, hadd forgassák a viharos szelek kedvükre aszerint, hogy épp melyik távoli hegy felől támadnak. Amikor pedig a környéken kószáló hajnali szellő megpengette hangszálait, olyan hangosan kukorékolt, hogy Beszterce minden sarkában felébredtek az emberek.
A dombot, amelyen valamikor ez a palota állott, azóta is Kakasdombnak nevezik a beszterceiek, és hálával gondolnak a királyfira, aki feleségül vette a szép leányt, és sokáig éltek együtt boldogan.
***
David Mravcsik: Ezeregy éjszaka meséi (1,2) – teljes filmek
Hozzászólások